Gyerekkoromban szerettem szétszedni mindent, amihez elég ügyes voltam, szűnhetetlen kíváncsisággal, hogy mi van belül, mitől és hogyan működik a szerkezet. A szétszedés öröméről nem tudtam lemondani, mert ez is a megismerés folyamatának része volt, ám összerakni már nem sikerült. Sohasem. Nem voltam elég ügyes, nem volt hozzá tudásom. Még nem sejthettem, hogy valami alkotóelemeinek az ismerete kevés ahhoz, hogy magát a struktúrát is működőképessé tegyük.
Gyakran kerültem összetűzésbe a nagyapámmal a szétszerelt vekkerek miatt, a féltve őrzött világháborús zsebórájáról nem is beszélve. Az órákból rugók és csapágylemezek, tengelyek és horgonyvillák, hidak és fogaskerekek maradtak. Önmagukban nem képesek az idő mérésére. Utóbbiakat pörgettyűként használtam: a fogaskerekek pörgő mozgásba hozása, szinte táncoló járásának nézése éppoly örömöt jelentett, mint a szétszedés. Nem valaki ellen játszottam, nem is az óra titkának megfejtéséért – új szerepkört adtam a használhatatlanná váló elemeknek. Megszegtem a struktúra megismerésének szabályait, és még is nem volt jogom belépni a dekonstrukciós játékába, de mesehősként – jut eszembe épp a Magyar Népmese Napja előtt – vállalkozásom mégsem lehet sikertelen! Új játékot és új szabályokat találtam ki: egymással versenyeztettem a fogaskerekeket, hogy melyik bírja tovább és pörgi szebben a táncot.
Ez a gyermekkori emlék és tapasztalat az irodalmi és filozófiai dekonstrukciós eljárással (vagy annak felületi jelentésével) is analógiába hozható: szétbontunk valamit, amit aztán nem tudunk összerakni. Ha azt mondjuk, hogy „nincs semmi a szövegen kívül” – még a művet létrehozó alkotót is csak szövegeken, alkotásokon és interpretációkon keresztül ismerjük –, nincs egészen igazunk. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy csak az óra van, idő nincs, vagy az időt is az óra hozza létre. Derrida hermeneutikája közelebb áll a felidézett helyzethez, miszerint egy diskurzus folyamán létrehozható ugyan valamilyen közös jelentés, az irodalom indítéka és mozgatója maga a titok. Nem lehet megfejteni, és egy irodalmi mű csak addig „működik”, amíg megfejthetetlen. A mese titka is a varázslat – ha alkotóelemeire bontjuk és magyarázni próbáljuk: értelmetlenné válik az összes próbatétel és a mesei igazságszolgáltatás. A „dömdödöm” sem jelenthetne többet, mint a „szeretlek”.
A dekonstrukció szerint a szerkezet a felelős mindenért, leegyszerűsítve a kérdést: az óra felel az időért. Ha a rugókra és fogaskerekekre vagyunk kíváncsiak, tulajdonképpen az idő titkát szeretnénk megfejteni. Igen hamar kiderül azonban, hogy mindez csak pótcselekvés. A titokhoz nem kerülünk közelebb, legföljebb ahhoz, hogy felismerjük: igazodási pontjaink (mérési módszereink) a mindennapi cselekvéseinket és gondolkodásunkat is strukturálják, de beszorítanak minket is a szerkezetbe. Baudrillard „látszatvilágának” egymásba tükrözött labirintusjárataiban az autonómia megszerzésének vágya illúzióvá foszlik, akár a teremtő párbeszéd a „kommunikáció eksztázisában”; eltávolodva a Fizikától és a Metafizikától, a „valótlan megoldások teóriája”, a „patafizika” (az abszurddal és képzeletbelivel való játék, az „ironikus teóriák”) irányába tévedünk. Mindez a megoldások nélküli káoszra adott válaszunk is lehet, de a széthullás folyamatát az ön-szétszedés hajlamával gyorsítjuk föl.
A vekkerek szétszerelésétől úgy jutottam idáig, hogy közben Michal Pawel Markowski A kíváncsiság anatómiája című (lengyelül 1999-ben megjelent, magyar fordításban viszont csak 2021-ben kiadott) esszékönyvét olvasom. Az eredeti jelentéstől látszólag távoli fogalom társítása, az „anatómia” témajelölő kifejezése nem újdonság. A fent említett posztmodern dekonstrukció világában a szövegek „felnyitása” és „felboncolása”, majd annak vizsgálata, hogyan működik a struktúra (akár élő szervezetként is), az analízis és az értelmezés, a jel önmagában valósága és a hermeneutika találkozási vagy ütközőpontjait is reprezentálta. Létezett már a szellem (vagy szellemesség) és az abszurditás anatómiája, a melankólia és a kritika anatómiája – s leginkább az utóbbi, Northrop Frye munkája hatott megtermékenyítően az irodalmi gondolkodásra. Talán azért, mert a kritika műfajilag is meghatározható. Viszont itt nem annyira a műfajt, inkább a szemléletmódot, a posztmodernt is definiáló, mindenre kiterjedő kritikai – eleve analitikus és anatómiai – alaphelyzetet kell értenünk alatta.
Hogy az irodalmi szövegnek lehet anatómiája, az magában a kifejezés latin eredetijében is benne rejlik: a „textus”szöveget és szövetet egyaránt jelent. De miként lehet a kíváncsiságnak anatómiája? Mi a kíváncsiság, azon túl, hogy a felfedezés (vagy információszerzés) vágya vezeti, a megfigyelés (illetve gyűjtés) módszere rendezi, és a tudás megszerzéséhez vezethet, illetve, ha nem is lesz belőle ismeretelméletileg megalapozott tudás, mégis bizonyos tanulási folyamat része? A kíváncsiság egyfajta alapmotiváció, olyan szükséglet, mint az éhség – nem véletlen az információéhség kifejezéssel való rokonság –, sokan veszélyesnek vélik, mások haszontalannak. A Szent Ágostontól Aquinói Tamásig tartó nyolc évszázadban „kihágásnak” számított, aminek az ellensúlyozására csak az elmélyülés képes. Ekként a kíváncsiság kifelé irányul, az elmélyülés befelé, viszont mindkettőnek a megismerés a célja, csak a megismerés tárgya különbözik.
Ezt a személetmódot a középkorban indokolta az „elérhető” és „nem elérhető”, avagy a „megengedett” és a „tiltott” tudás közötti különbségtétel, tehát olyan hatalmi szempontok érvényesítése, melyek közt a tudás birtoklása, annak privilégiuma fölé van rendelve minden többinek. Így jöttek létre a titkos társaságok a „tiltott tudás” megszerzésére, és ellenpontként mérföldkőnek számított a 17. században kibontakozó új természettudományos világkép és antropológiai filozófia. A karteziánus megismerésmód aztán a tudás paradigmaváltásával igyekezett lerombolni az elérhető és a nem elérhető közötti falakat is.
A kétféle tudás közötti falak azonban megmaradtak. A diktatúrák érdeke a falak erősítése. A 21. század az elterelő utakat és a „csalikat” is előnyben részesíti. Látszattudásokat kínál a valódi helyett, azt az illúziót keltve, hogy minden elérhető és megengedhető. Azt elfelejtik megemlíteni, hogy amit „elérhetővé teszünk és megengedünk”. Ezért nemcsak a kételkedés, hanem maga a nem megengedhető iránti kíváncsiság is a „tiltott” kategóriába tartozik.
A szerző irodalomtörténész
