A szellem, igen, a szellem itt mászkál köztünk. Egyszerre több is. Itt van mindjárt a népi demokrácia szelleme, amely még mindig szorgalmasan kísért, aztán a szocialista realizmus kísértete példásan látogatja még legjobb alkotóinkat is – bár picit elmozdult a pénz felé –, és persze nap mint nap riogat bennünket a kíméletlen diktatúrában kiváló humoristáink szellemessége. Az bizony él, virul, velünk van és roppant bátor.
Kölyökkoromban, még Debrecenben, betegre röhögtük magunkat Hofi Gézán. Bár rajtunk kívül még a kutya sem ismerte, de olyan jól szaxofonozott hangszer nélkül a szájával, és olyan nagyszerűen utánozta Louis Armstrongot, hogy csordult bele az ember gyerekének könnye. Nem, Kádár Jánosról még szó nem volt, akkor még neki sem volt engedélye rá, hogy apánkat karikírozza. Bátorság meg annyi volt, amennyire az ember butaságából futotta. Grafikus barátom például humorizált a tiszti klubban, s április negyedike közeledtével elsütötte azt a viccesnek tudott kérdést: mi a különbség a törökök és a szovjetek között? És rögvest meg is adta a választ, hogy a törökök legalább nem ünnepeltették velünk a mohácsi vészt. Szegény barátom aztán fél évvel később került elő, már így is izmosodó népi demokráciánk humanizmusának köszönhetően, mert eredetileg másfél évre varrták be.
Na, manapság ilyesmiről már szó nincs. Így aztán ehhez kell mérnünk minden őszintén megnyilatkozó népi hős honfitársunkat. Az alaptétel még nem is igazán hibádzik, hiszen kormánypárti humor, ha egyáltalán létezik is, sántít, réges-rég odakozmált már több másik rendszerben. Legfeljebb annyi új van a fogyó hold, vagyis a nyugati barátaink fogyatkozó bizalmának árnyékában, hogy rezsimezik, antidemokratikusnak és már-már illegitimnek bélyegzik Orbán Viktor nem először kétharmaddal megválasztott kormányát. Diktatúráznak, féltenek bennünket, nehezményezik az igazságszolgáltatás pártosságát, felróják a szólás- és sajtószabadság hiányát. És honi barátaik nem csupán egyetértenek velük, még biztatják is őket, hogy csak bátran, keményen, csak ostorozzák nyugodtan, gyomrozzák meg a ronda diktatúrát, segítsenek felszámolni a népelnyomást.
„Orbán Viktor hatalmas gyomrost kapott Bödőcs Tibortól: A türk basánk hajtja a magyar nyilvánosságot” – áll a Propeller című bátor honlapon. Aztán keresi az ember a hatalmas gyomrost, s nem hogy hatalmast, még hitványt sem talál. A páratlan pártatlan humorista szerint pedig nem szerencsés, ha az újságírók teljes állásban mitizálják Orbánt.
Ez persze úgy hat, mintha finom irónia lengené be az egész dolgozatot, ám a bársonyhang mindvégig összekacsintósan kötekedő, s ettől fölényessé és sprőddé válik. Érezteti a szerző, hogy lám, ő milyen bátor, megengedheti magának a lekezelő hangot.
„A műsoraimban is alig esik róla szó, persze kihagyni sem lehet teljesen, hiszen ő dönt mindenről. De nem szeretnék olyan túlzásokba esni, mint a kritikus média egy része, sajnos, ahol lelkesen misztifikálják a miniszterelnököt. Ironikusan, idézőjelbe téve, kigúnyolva, persze, de mégiscsak a nevét szajkózzák folyamatosan. Bármit csinál, abból azonnal hír vagy mém lesz. Nem szerencsés, ha újságírók teljes állásban mitizálják a basát, szelektálni kellene, és csak akkor kritizálni, ha annak valóban van tétje” – magyarázza Bödőcs.
Tényleg van tétje? A barátomat akkor, a hatvanas évek elején a tiszti klubból hazafele, az utcáról vitte el az autó. Csak a nevét kérdezték, aztán vitték is. A bátor Bödőcsnek pedig a kutya sem kérdi a nevét. Ettől még persze tényleg lehet bátor meg humoros is, de olyan az egész, mint az örökrangadó a Népstadionban tét és közönség nélkül. Bár meglehet, itt közönség van, mégpedig ünnepi, ünneplőbe öltözött szívű, s az emberek veregetik is egymás vállát, hogy hű, bizony jól megmondta, alaposat betörültünk ennek az Orbánnak. Pardon, a türkbasinak. És még maga Bödőcs is úgy tesz, mint akinek már elege van az orbánozásból,
Az önmaga szerint középen gúnyolódó, néha balra is taslit osztó humorzsák viszont – szemével csippentve, hiszen félszavakból is értjük egymást – bátran, egyenesen mindenki képébe vágja: abban sem bízhatunk, hogy egy esetleges kormányváltás után minden jó lesz az országban. Úgy látja, inkább másképp lesz rossz, ha a jelenlegi rendszer eltűnik. „Talán nem lesz ennyire képmutató, de a farizeusok és a hipokriták oldalfüggetlenek, s az lenne az igazi nemzeti politika, ha a rendszernek behódolók helyett a tehetségeket karolnák fel” – szól hozzánk a mester.
Hát igen. Csakhogy azt ki mondja meg, hogy ki a behódoló? Ki a tehetség? Ő például hol humorizál? Ezt csak autentikus helyről, tőle tudhatnánk meg. Mi meg közben dőlünk-borulunk a röhögéstől. Csak bele ne rokkanjunk, hiszen ennyi humort fuldoklás nélkül egyszerűen képtelenség elviselni. Ugyanakkor ennyi hősiesség, gulagot, börtönt és halált megvető bátorság láttán éppen itt az ideje megalapítani a humoristák Bödőcs Nagykeresztjét. Nekem már meg is van az első jelöltem rá, bátorságával, szellemével, szellemességével jócskán kiérdemelte.
A szerző újságíró
