Így vagyunk összekötve például a kiváló újságíróval, G. Fehér Péterrel. Harminc évvel ezelőtt egészen máshogy festett egy szerkesztőség, mint ma. Ezzel persze nem mondtam semmit, hiszen az élet rendjének megfelelően ma már minden másként van, mint ahogyan 1994-95-ben volt.
Nézzük a technikát. Ehhez először vegyük sorra, hogy katonai kifejezéssel élve, a személyi állomány és a különböző alegységek miként álltak össze. A mai internetes hírportálok megőrizték a korábban jól bevált lapszerkezetet. Voltak és vannak rovatok. Belpolitika, külpolitika, gazdaság, kultúra, sport, publicisztika. Ezek aztán annyiféle ágra bonthatók, amennyit a szerkesztőség elbír.
Az Új Magyarország rovataiban dolgozók létszáma változó volt. A legtöbben a belpolitikai részlegen fogalmazták nap mint nap a híreket és a tudósításokat. Jóval kevesebben kalapálták az írógépet a többi rovatban. Aki nem tudott gépelni, ahelyett a rovattitkárnők írták rá az úgynevezett flekkpapírra a cikkeket. A munkafolyamat ezzel, a kézirat elkészültével indult. Ezek a beíró osztaghoz kerültek, itt gyorskezű hölgyek és urak vitték számítógépre a szöveget. Ezután a tördelők vették munkába, nekik már akkor nagyképernyős célgépeik voltak. A lapkészítés egyik legfontosabb kulcsembere a tervezőszerkesztő volt. Ott ült a napos vezetővel szemben a tipométerével, kiszámolta, hogy egy-egy cikk mekkora terjedelmet foglal el az oldalon, megrajzolta, hogy hova kerüljenek, és milyen képek törik meg a szövegtengert. Az Új Magyarország legendás tervezőszerkesztője volt Szabó György, aki mögött és mellett ott dolgoztak olyan kiválóságok, mint Balogh Ágnes, Kiss Zsuzsa és Brém-Nagy Ferenc.
Elkészült egy-egy újságoldal első változata, ebből több példányt kinyomtattak. Egy kézbesítő fiú hurcolta aztán szét a szerzőhöz, a rovathoz, a napos szerkesztőkhöz, a főszerkesztőhöz és a korrektorokhoz. Amikor visszatért, már indulhatott is az újabb körre, aminek a lényege az volt, hogy a korrektorok a végén összevezessék a módosításokat, javításokat. Újra a tördelők vették munkába az oldalt, kialakították végső formáját, elhelyezték a képeket, képaláírásokat, megfazonírozták a címsorokat. Az utolsó oldalváltozat kinyomtatása után az aznapi irányító aláírta azt, és kirajzszögezték a falra. Így mindenki láthatta, aki érdekelt volt a munkafolyamatban, hogy az ütemezésnek megfelelően készülnek-e az oldalak.
Nagy fegyelem kellett ahhoz, hogy a sok-sok ember jól irányított és összehangolt munkája után napról-napra lapzártára nyomdába kerülhessen a napilap.
Mire a vezető szerkesztői székbe kerültem, már nagyjából megszoktam azt a hatalmas feszültséget, amit a lapzártáig minden ilyen helyen dolgozó megtapasztal. Igazából késő délutántól éjszakáig kellett észnél lenni, a rovatok embereivel együtt figyelni a híreket, ha kellett, mert fontos új információkat kaptunk, mondjuk a Magyar Távirati Irodától, cseréltük a szövegeket, újakat írtunk, az elavultakat kidobtuk.
Mindez eléggé elfárasztotta az agyamat, hazaérkezvén már csak az akkor még újdonságnak számító napi bulvárlapok átfutására volt erőm. Vagy arra sem.
