Egy török származású barátom, akivel már jó ideje nem beszéltem, a hónap közepén felhív, és nekem szegezi a kérdést: „Nincs kedved elmenni Azerbajdzsánba és megnézni Hegyi-Karabahot?”
Gondoltam, jó ötlet, arra még úgysem jártam, a világhálón sem túl sok beszámolóval találkozni, így lelkesen biztatom, hogy nyugodtan ajánljon a szervezőknek, szeptember végén éppen semmilyen jobb dolgom nem lesz, talán valamilyen kevéssé ismert helyzetről is mesélhetek olvasóinknak. Másnap meg is kapom Elshad Eyvazlinak, Azerbajdzsán Független Újságíró Szervezete elnökének, aki egyben a Modern Media ügyvezető igazgatója is a meghívóját, ám a következő napokban szembesülök a keleti világ rejtélyes szemléletével, ami azzal jár, hogy kissé nehezen derül ki a program, a pontos forgatókönyvet még az indulás napján is homály fedi, így lényegében a teljes ismeretlenségbe indulok, mert fogalmam sincs, kivel is tartom majd a kapcsolatot, mindössze egy közösségi oldalas elérhetőségem és két e-mail címem van, továbbá a hivatalos pecséttel is ellátott meghívó, a vízum, no meg a repülőjegy, amely legalább annyit elárul, mikorra kell kiérnem Ferihegyre, és elvben mikor landol velem a visszatérő gép. Kicsit megfiatalodom, a húszas éveim rémlenek fel, amikor még ilyen apróságokkal nem fárasztotta magát az ember, a lényeg az utazáson van, a felfedezés örömén.
A hajnali bakui reptér fogadózónájába lépve szeptember 27-én egy hangos, tökéletes magyarsággal kiejtett „Magyar Hírlap?” kérdés fogad, amelynél kellemesebbet nehéz elképzelni a teljes ismeretlenségbe csöppenve, és később, amikor azzal is szembesülök, hogy errefelé az angolul beszélők a fehér holló társaságát erősítik, még inkább felértékelődik a pillanat varázsa. Hamarosan megtudom, hogy Ramiz Amirli fog kísérni a látogatásom idején, aki a Magyar–Azeri Együttműködési Egyesület elnöke, és valamikor a nyolcvanas évek elején szovjet katonaként sodródott Magyarországra, ahol egy várpalotai lányba beleszeretve tartósan elválaszthatatlanná vált számára kis hazánk. Alapvetően Budapesten él, a kettős identitás pedig oly természetes számára, hogy két fiával hol magyarul, máskor pedig azeriül beszél.
A gyors ismerkedést követően kapok egy órát a felfrissülésre, és aztán előáll a furgon, indulás Hegyi-Karabahba! Mint kiderül, Efqan Qafazh, a Modern Media főszerkesztője a látogatás szervezője, akivel azonban majd csak másnap, a bakui hivatalos programok során találkozunk, addig helyettese kísér.
Baku vagy Baki?
A dilemma, hogy miként is írjam, mondjam az azeri főváros nevét, hamar feloldódik, amikor Ramiz elmagyarázza, hogy tulajdonképpen mindkettő helyes, de egyik sem pontos, mert egy olyan zárt „ü”-t ejtenek, amely a magyarban nem létezik sem írott, sem kiejtett formában. Maradhatok a nemzetközileg elfogadott Bakunál, emiatt egyetlen azeri sem sértődik meg.
Egy isztambuli újságíró hölggyel és egy üzbég kollégával alkotjuk a nemzetközi csapatot, amelyben én vagyok a kakukktojás, ám hogy pontosan miért is kaphattuk a meghívást, arra csak órákkal később jövök rá. Elsőként az tűnik fel, hogy sem a török hölgynek, sem az üzbég úrnak nincs szüksége tolmácsra, vidáman, pergő nyelvezettel megértik egymást és helyi kísérőinket. Ramiz gyorsan elmagyarázza, hogy ezek a nyelvek annyira közel állnak egymáshoz, mint a székely és a magyar, azaz egy nyelv, némi dialektuseltéréssel.
A reggeli forgalom még csúcsidőn kívüli, hiszen – ahogy általában a törökös világban – Bakuban is később indul a nyüzsgés. Gyorsan kiszabadulunk a városból, amelynek környezete elég lehangoló, miután a tűző nyári napok forróságától porosodó, egyébként is kopár dombok nem nevezhetők az azeri főváros büszkeségének. Ramiz megnyugtat, hogy tavasszal kizöldülnek a sivár halmok, üdítő színekben pompáznak. A félsivatagi klímát az autópályán dél felé haladva csak fokozatosan váltja a bujább növényzet, mégis egyre élettelibb a környezet, s mivel a sietős haladás érdekében kihagytuk a reggelit, egy benzinkút parkolójában állunk meg, ahol nem egy nemzetközi lánc étterme fogad, hanem egy családi vállalkozás, amely elénk teríti a környék összes terményét. Korábbi gyimesi reggeleim ízvilága köszön vissza a zöldségekből, sajtokból, rántottákból, különösen a paradicsommal gazdagon összekevert tojás viszi a prímet, amelyet Ramiz egyszerűen lecsónak nevez, mégis egészen más ízeket nyújt.
Teli gyomorral kivirul az ember, s még a máskor nélkülözhetetlennek tartott kávé sem hiányzik, helyette teázgatással élénkítjük magunkat, ami errefelé reggeltől estig megelőz minden egyéb italfajtát. Később, a délután folyamán azért megszavazok majd magamnak egy kávét, és akkor fogom igazán megérteni, miért is teázgatnak ekkora örömmel. Karabah felé haladva elérjük az Iránnal közös határt, s a szögesdrótos szakaszon Ramiz fejcsóválva magyarázza szomorúságának okát, mert ezek a fémhuzalok választják el testvéreiktől, akik többen sínylődnek a szomszédos országban, mint amennyien otthon élnek. Iránban ugyanis óvatos becslések szerint is több mint tizenötmillió azeri él, míg az anyaországban alig több mint tízmillióan, és világszerte a huszonötmilliót is elérheti az Azerbajdzsántól távollévők száma. Többek között Törökországban, valamint Üzbegisztánban is szép számú az azeri közösség, bár egyik állammal sincs konfliktusa a Kaszpi-tengeri országnak. A két kolléga meghívása máris értelmet nyert, ugyanakkor saját szerepem még kevésbé; függetlenül attól, hogy megérkezésem pillanatától folyamatosan hallgatom, miszerint mi testvérnép vagyunk. Illetlenség lenne ezt megkérdőjelezni, egyébként is, nem baj, ha minél több testvére van az embernek, mert ha a Káin és Ábel-effektus nem lép fel, annál erősebb lehet.
Lassan feltűnnek a Karabah tartomány kisebb részét rejtő Hegyi-Karabah csúcsai is, ám még mielőtt közelebb kerülhetnénk, elpusztított házak tűnnek fel.
„Mindjárt megérkezünk Hegyi-Karabahba” – jelenti ki Ramiz a látvány kapcsán, mert a két terület választópontján, ha ma már nincs is határ, de rendőrségi ellenőrzőpont van, nehogy valaki további károkozás szándékával lépjen a földre. Ezen a vidéken a lerombolt, megsemmisített épületek az örmények kezei nyomán váltak használhatatlanná, akik az 1988 és 1994 közötti konfliktus során – nemzetközileg elfogadott hivatalos becslések szerint – mintegy nyolcszázezer azerit űztek el, igaz, napjainkig összesen több mint kétszázezer örmény is menekültté vált.
De jure, de facto
Az addig elnyomott feszültség 1988-ban tört a felszínre, amikor februárban a hegyi-karabahi örmények tüntetéseken követelték az Örményországgal való egyesülést. A következő évben elhatározták az Egyesült Örmény Köztársaság megalapítását, amelyet az akkor még létező Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa alkotmányellenesnek minősített és elutasított.
Három évvel később, szeptemberben már a rogyadozó Szovjetunió sem akadályozhatta meg, hogy Hegyi-Karabah kiváljon Azerbajdzsánból, amit az katonai erővel próbált megakadályozni, így villámgyorsan kitört a hegyi-karabahi háború. A folytatódó harcokban fokozatosan fölénybe kerültek az örmények, akiket anyaországuk is támogatott, majd a terület csaknem egésze örmény ellenőrzés alá került. Hegyi-Karabah parlamentje 1996-ban függetlenné nyilvánította az országot, és bár azt az ENSZ egyetlen tagállama sem ismerte el, hiába maradt de jure Azerbajdzsán része, de facto az örmények uralták. Az egyre jobban megerősödő Azerbajdzsán aztán 2020 szeptemberében általános támadást indított a területen, végül novemberig Hegyi-Karabah egyharmadát elfoglalta, és annyira ellehetetlenítette a maradék működését, hogy 2023 szeptemberében egyetlen nap alatt térdre kényszerítette a karabahi örmény fegyveres erőket, amelyek oldalán ezúttal nem avatkozott be Örményország, és az Ukrajnában lefoglalt Oroszország sem lépett fel az érdekében. A terület tényleges visszavételét követően az örmények döntő többsége elmenekült Hegyi-Karabahból.
Az ellenőrzőponttól egyre beljebb haladva félelmetes az örmény pusztítás mértéke. A boszniai háború nyomán lehetett hasonló képekkel találkozni, ám még azok sem voltak ennyire lehangolók, hiszen Hegyi-Karabahban az azeri településeket szisztematikus precízséggel rombolták porig, hogy soha többé ne térhessenek vissza a lakóik. Még a Vezúv is nagyvonalúbban bánt Pompeijel, legfeljebb a római Publius Cornelius Scipio lehetett könyörtelenebb Karthágóval, aki időszámításunk előtt 202-ben be is szántatta a pun város területét. A felszántás részben itt is működött, a lankákra jellemző szőlőültetvényeknek már csak a karói láthatók vagy még azok sem, míg máshol táblák jelzik az elaknásítást, amelynek felszámolása csupán részben fejeződött be, hacsak nem emlékeztetőként hagytak meg egy-két hektárt. A csupaszon, megcsonkítva düledező falak is szolgálhatnak hasonló célokat, hiszen az újjáépítés során mintha látványosan kerülnék a maradványokat, inkább pár száz méterrel odébb nőnek ki a földből az új települések házai. Mert azok gombamód szaporodnak, és a gondosan tervezett, megalkotott, játszóterekkel, virágokkal élhetővé tett helységek éles kontrasztban állnak az ezeket körbeölelő romokkal.
A romok mögött az újjáépülő Cebrayil
Fotó: MH/A szerző felvétele
Nem véletlenül megyünk Cebrayilba. Az egykor tizenötezres városból egy hatalmas kőtörmelék maradt csupán, még az odavezető utakat is felszámolták, ám a kísértetházak mellett már korszerű, modern és talán még tetszetősnek is nevezhető többemeletes épületek állnak, amelyekbe egyre többen költöznek vissza. Túravezetőnktől megtudjuk, hogy száztíz család már birtokba vette új lakását, ám hamarosan érkezhetnek a többiek is, mert a szorgos azeriek nemcsak az utakat, hanem a lakókörnyezetet is igyekeznek vonzóvá varázsolni, és a felmérések szerint szinte minden elmenekült család hazatérésre készül.
Arra azonban vezetőnk sem lehetett felkészülve, hogy éppen Cebrayilban futunk bele egy olyan visszatérőbe, aki fiatalon, harminckét évvel ezelőtt hadnagyként maga is harcolt a terület megvédéséért, sőt még a visszaszerzéskor is aktív volt, csupán ezt követően ment nyugdíjba.
„Nagyon hálásak vagyunk Ilhan elnök úrnak, hogy a városunkat felszabadították, majd új otthonokat építettek nekünk. Amikor el kellett menekülnünk, bíztunk benne, hogy az nem lesz végleges, de a pusztítást látva nem is reménykedhettünk abban, hogy megérjük az új lakásunk átadását. Csodálatos érzés hazatérni!” – fogalmaz a sokat látott katona, aki mindezt ragyogó szemekkel mondja, hangjában nyoma sincs dühnek, haragnak, indulatnak, mindössze a hálát és a bizakodást érezni, amikor fiát mutatja, aki nagyjából akkorka volt a menekülésükkor, mint most az unokája.
És itt Cebrayilban nyer értelmet a Magyar Hírlap meghívása is, ekkor derül ki, hogy jobb ajánlólevelünk nem is lehetne, hiszen Ramiz a hálás katonának már úgy mutat be, mint annak az országnak az újságíróját, amelynek miniszterelnöke, Orbán Viktor, továbbá külügyminisztere, Szijjártó Péter tavaly ősszel egy közeli település, Soltanli alapkőletételekor hozzájárult Hegyi-Karabah újjáépítéséhez.
Ez ám a megdicsőülés! Érdemeimen felül még az építőmunkások is mosollyal, ösztönös tapssal díjaznak, a valódi hős pedig úgy tekint rám, mintha magam is fegyverrel segítettem volna sikerüket. Még az üzbég és a török kollégákban is érzek némi irigységet, ám törökös nyelvtudásom hiányában nem tudom elmagyarázni, hogy személyesen nem sokat tettem Hegyi-Karabahért.
Baku felé indulva még megállunk egy huszonöt kilométerre fekvő, ugyancsak teljesen újjáépített városnál, ahol a romokból mindössze mutatóban kapunk. Füzoli üdülővárosának eredetijéből ugyan nem maradt szinte semmi, ám az itt kialakított modern házak nem Cebrayil mintájára születtek, egy másik építészeti koncepciót követnek. Ahogy felfedezzük a fürdővárost, egy meglepően kialakított középiskolára bukkanunk, ahová a belépés csak egy arcfelismerő-rendszeren keresztül lehetséges, és a diákok, a tanárok egy hasonló biztonsági intézkedés során hagyhatják csak el az intézményt. Lenyűgöző, de egyben elgondolkodtató, hiszen a kényszerű változás több évszázados ugrást hoz Hegyi-Karabahba.
(Folytatjuk)
