Meglehet, privatizálok. No, nem házat, gyárat, erdőt vagy vad laktanyát, hanem – eléggé el nem ítélhető módon – saját görcseimet igyekszem másokkal megoldatni. Vagy éppen csak túl nagy az egóm. Elvégre az ízlésem magánügy. Az enyém. Talán nem is tartozik másra, bár így, hogy időnként megosztom véleményemet az emberekkel, megeshet, a maga módján ez is formálja a közvéleményt. Ha csak egyetlen polgárt is megfontolásra, gondolkodásra serkent, akár még közügy is lehet belőle. Még akkor is, ha az ízlések és a pofonok köztudottan különbözőek.
De mégis, hogy elmondjam, mire is gondolok, hadd közöljem én, hogy milyen páratlan kitüntetéseket kapott a Liget-projekt. Ellenzéki honlapoktól tudom, hogy Dubajban International Travel Awards díjat nyert el a Budapest Liget Projekt. Állítólag ez az elismerés a legrangosabb díj az utazás és a turizmus területén a világon. A Liget fejlesztései több mint százhúsz ország hasonló programjai közül bizonyultak a legjobbnak, s méltán nyerték el a turisztikai Oscar-díjnak is nevezett kitüntetést. És nem csupán a zsűri, a talpas turistanépség is a magyar fejlesztés elsőségére voksolt. Persze ha az építkezések elején még határozottabban lépnek fel a Liget-védők, elpártosodnak, nincs projekt, s meglehet, ma már Brüsszel felé araszolhatnának, vagy éppen Karácsonnyal biciklizhetnének a természet felkent barátai. De nem. Nem mennek sehová, mert megjelent a parkőr, a Közlekedési Múzeum baktere, és mindenkit hazazavart. Az elvarázsolt kastély meg felépült, s azóta is szennyezi a ízléskörnyezetet, és most hiába lett világelső három kategóriában is – amelyre egyébként még nem volt példa –, csak nyűg és szégyen a város nyakán. A Liget Budapest Projekt a világ legjobb turisztikai fejlesztése és Európa legjobb családbarát fejlesztése lett, a Magyar Zene Háza pedig az Európa legvonzóbb turisztikai attrakciója elismerést kapta. Ám ez semmi, mindez gagyi, legalábbis ezt sütötték rá a Föld örök hazai szerelmesei. Azt írták-mondták, „hangzatos, de súlytalan elismeréseket kapott a Magyar Zene Háza”.
Hát, igen. Nem kaphatott dicső kitüntetést, Gyurcsány Ferenc- vagy Vadai Ágnes-díjat. Nem. Azokat másutt osztogatják, ha osztogatják még egyáltalán. Vagy éppen színes fényképpel, Karácsony Gergely-érdemrend is „üthette volna ezek helyett a főváros markát” – bár, gondolom, ez nem túl ízléses megjegyzés. Emlékszem, és itt jött be az egóm, hogy amikor építészetben jócskán lemaradt ember létemre először láttam Makovecz-épületet Sárospatakon, az bizony megérintett. Nem kezdtem el tüntetni, köpködni, pocskondiázni és fumigálni, hanem azt éreztem, hogy új világrend született. És ennek az újnak magam is részese vagyok.
Valahogy így szembesültem én a Magyar Zene Házával, bár nem gondolom, hogy akit a ház látványa nem rengetett meg, az mindenképpen stupid, értetlen vízfejű lenne. Viszont azt vártam, hogy most, a három díj elnyerése után a másik oldal emberei, az építkezés hívei triumfálni fognak. Gusztustalanul. Na, ez az, ami nem jön össze az ízlésemmel. Hogy felhánytorgassák a kezdeteket, és azt harsogják: „Ugye, hogy megmondtuk?” És tegye fel a kezét az a marha, aki a megújulás ellen volt. Jelentkezzen, aki látszólag fát siratott, pedig csak az előző rezsim embereit gyászolta.
De nem. Semmi triumfálás, semmi diadalmenet. Sőt, éppen ellenkezőleg. A vagány erős fiúk jelentkeztek újra. Nem egy-két pofonért vagy kokiért. Nem. Keményen pfújoltak, és leszólták a díjakat. Pedig apró dicséret és némi önkritika elfért volna egymás mellett, miközben esetleg meg lehetett volna halkan említeni, hogy semmi nobelezés, szerintük ezek bizony vidéki elismerések. Csak a cikizés és a kemény ítélethirdetés.
Mert hát ez sem jó. Pedig ha az egész Liget-műsor csak egyetlen lelket megérint – mondjuk, a szomszédasszonyom neki ítéli a Gombostű-díjat –, már megérte. Már nem éltünk, alkottunk hiába. Hátha aztán Karácsony emberei még díjat is kapnak – lám, azt a cikizést sem lehet erről az oldalról kihagyni, fene a gusztusomat –, akkor miénk a világ. Mindenki csak a hátunkat nézi még ebben a versenyben is. Aztán szabadjára engedni a természetet, visszabontani mindent, egészen a kőbaltáig. Mert bizony a kőbalta emlegetése minden fejlesztés-fejlődés esetén kötelező. Így kerek a világ, így Liget a Liget, így méregzöld a zöld. A többi szín pedig – még a vörös is – egyszerűen eltűnt, nem látszik. Pedig a ligeti srácok bizonyára szívesen festenék vörösre az eget, földet, tengereket. Sőt, még a Ligetet is. Mert hát az olyan cuki, meghökkentő. És bizony nem pléhérmet, hanem értékes nagydíjat nyernének vele egy tájképfestészeti világkiállításon. Mert hiszen nincs annál megkapóbb, ha a természet és a művészet találkozik egymással. A Ligetben.
A szerző újságíró
