A hősök útja a mártíromságig

Nem véletlen, hogy a kegyetlen megtorlás éppen október 6-án történt, hiszen egy évvel korábban ekkor robbant ki a bécsi forradalom, amikor a hadügyminiszter, Latour is életét vesztette. A kivégzésekkel szimbolikusan az uralkodóházzal szembeni minden ellenszegülésnek üzenni kívántak.

– Azt lehetett sejteni, hogy a császári csapatok győzelme esetén a magyar szabadságharc résztvevőivel nem fognak kesztyűs kézzel bánni – szögezi le Hermann Róbert. – Már 1848 őszén, illetve telén születnek különböző tervezetek arról, hogy ki mindenkit kell felelősségre vonni, és az eljárásoknak milyen súlyú ítéleteket kell hozniuk. Ezekben halálos ítéletek, bebörtönzések, száműzetések szerepelnek. Időnként egészen vad ötletek merülnek fel. 1849 májusában az osztrák minisztertanácsban Alexander Bach belügyminiszter még azt is felveti, hogy a cártól kellene kérni egy területet Szibériában, amelyet osztrák csapatok őriznének, és az összes magas, valamint közepes szintű főkolompost halálukig oda deportálnák. Ez nemzetközi jogi szempontból is érdekes megoldás lett volna, ugyanakkor jól mutatja, milyen elementáris gyűlölet alakul ki a szabadságharc katonai és politikai vezetőivel szemben.

A súlyos megtorlás már 1849 május végén megkezdődött, amikor Haynau átvette a császári csapatok vezetését.

– Haynau azzal kezdi működését, hogy június 5-én kivégeztet két olyan honvédtisztet, Mednyászky László őrnagyot és Gruber Fülöp századost, akik még február 2-án Lipótvárnál adják meg magukat, és akik legfőbb vétsége az, hogy ellene szavaznak a vár kapitulációjának. Ez azért is lényeges, mert ők nem harcolhatnak a trónfosztást követően, így jóval enyhébb bűnöket írhatnak a számlájukra. Már korábban halálra ítélik őket, de sem Windisch-Grätz, sem az őt a fővezéri poszton váltó Welden nem hajlandó megerősíteni ezt, míg Haynau azonnal intézkedik a kivégzések végrehajtásáról, majd júliusban és augusztusban, ahogy fősereg halad előre, folyamatosan akasztások és sortüzek jelzik a kemény fellépést, azt üzenve, hogy nemcsak a politikai és a katonai vezetőkkel, de a szabadságharc egyszerű résztvevőivel is le fognak számolni. A megtorlások egészen pontos száma nem ismert, de negyven-ötven főt már október 6-a előtt kivégeznek. Ez nagyon ellentmondásos, mert eleinte a katonai és politikai vezetők többségét csak börtönbüntetésre ítélik, ugyanakkor az áldozatok között nagy számban találunk kimondottan egyszerű embereket. Olyanok, akik népfelkelésben vesznek részt vagy olyan tanítók, jegyzők, katolikus plébánosok, református lelkészek, akik kihirdetnek valamilyen magyar kormányzati kiáltványt.

– Július 1-jén Haynau kiad egy kiáltványt, amit előtte egyeztet az osztrák minisztertanáccsal, és ebből az derül ki, hogy mindenki, aki nem támogatja az osztrák sereget vagy nem vonul teljes passzivitásba, az büntethető. Egy a szabadságharcot támogató prédikáció, esetleg egy kihirdetett magyar kiáltvány elegendő, hogy valakit had- vagy rögtönítélő bíróság elé állítsanak. A folyamat az augusztus 13-i szőllősi fegyverletétel után gyorsul fel, bár van némi nézeteltérés az osztrák minisztertanács és Haynau között, mert a miniszterek szembesülnek vele, hogy nagyon sok lesz a fogoly, és mindenkit nem lehet halálra ítélni, majd kivégezni. Súlyozni akarnak a résztvevők között, sőt még az is felmerül a fegyverletétel híre előtt a minisztertanácsban, hogy legalább a katonákkal szemben szükséges lenne enyhébb megközelítésre, ám ennek éppen Ferenc József mond ellent, aki a szigorú számonkérést támogatja, és ragaszkodik hozzá, hogy mindenkivel szemben le kell folytatni az eljárást. Annyi a különbség, hogy augusztus 20-a után Haynaut utasítják, hogy a rögtönítélő bíróságokkal szemben szabályos eljárásokat tartson. Emiatt, amikorra az oroszok kiadják a hadifoglyokat, a fővezér kénytelen visszavenni az iramból. Utólag mondhatjuk azt, hogy nagyon sokan ennek köszönhetik az életüket.

Az utasítás már későn született lovag Hrubay Gyula, Görgei Artúr segédtisztje számára, akit a rögtönítélő bíróság halálra ítélt, és augusztus 20-án Temesvárott lőtték főbe.

A helyzetet bonyolította, hogy az orosz és osztrák szövetségesek között nem volt egyetértés a megtorlásról, olyannyira nem, hogy a cár a bűnbánóknak amnesztiát kívánt kiharcolni.

– Miklós cár úgy gondolja, hogy azért, ami Magyarországon történt, alapvetően a politikusok a felelősök, és mind ő, mind pedig Paszkevics orosz fővezér megpróbálja rávenni a császárt, Schwarzenberg miniszterelnököt és Haynaut, hogy a katonákkal szemben enyhébb eljárást alkalmazzanak. Részben arra hivatkoznak, hogy a katonák parancsot teljesítettek, részben pedig a fegyverletétellel megrövidítették a háborút. A cár ezért is ragaszkodik ahhoz, hogy Görgei kegyelmet kapjon, hiszen ha a fővezér ilyen eljárásban részesül, akkor okkal feltételezheti, hogy a beosztottjai sem kapnak súlyosabb, kegyetlenebb ítéleteket. Az osztrákok azonban másként gondolják. Ha már Görgeivel és Kossuthtal nem tudnak végezni, akkor a fogságba eső alacsonyabb szintű vezetőkön vesznek elégtételt. A cár annyira bízik a személye iránti tiszteletben, hogy saját fiát, Sándor főherceget küldi Ferenc Józsefhez ebben az ügyben, és amikor az aradi kivégzésekről értesül, akkor hetekig nem hajlandó fogadni az osztrák követet, mert úgy érzi, hogy illene a kétszázezer katonájáért cserében figyelembe venni a kéréseit. Az elkövetkező években megromló orosz–osztrák viszony éppen a megtorlásokkal kezdődik.

A kegyetlen eljárások pedig az egész országot megrázták, sőt bizonyos esetekben még a császárhűeket is hátrányosan érintették.

– Ez nem olyan, mint az 1956-ot követő időszakban, amikor titokban tartják a dolgokat, sőt az elrettentés kifejezett cél. A hadbírósági ítéleteket nyilvánosságra hozzák, akár hirdetményekben, akár a sajtón keresztül. Mindenki tudhatja, ki kap halálos ítéletet, kit végeztek ki, a kivégzések nyilvánosak, de a többi ítéletet is nyilvánosságra hozzák, azaz a társadalom szembesül a megtorlás brutalitásával. Két olyan következménye van a megtorlásnak, ami tömegeket érint; az egyik a besorozás a császári-királyi hadseregbe, amely az eltérő számítások alapján is negyven-ötvenezer fő sorsát befolyásolja, míg a másik a Kossuth-bankók kártérítés nélküli betiltása, aminek a birtoklását önmagában is büntetik, és néhány hetes vagy hónapos elzárással jár, ha megtalálják. Ezáltal lényegében a magyar társadalommal fizettetik meg a háborús költségek nagy részét.

Különösen érdekes volt Batthyány Lajos helyzete, aki törvényesen kinevezett miniszterelnöke volt az országnak, míg 1849. január 1-jén éppen tárgyalási céllal maradt Pesten, és ennek következtében került fogságba.

– Azt elmondhatjuk, hogy ezek az ítéletek magyar közjogi szempontból súlyosan törvénysértők és szabálytalanok, de legalább a saját logikájukon belül következeteseknek nevezhetők. Tehát nem olyan, mint a huszadik század ötvenes éveiben vagy ötvenhat után, amikor mindig ürügyeket kreálnak, hogy miként lehet valakinek a nyakába akasztani a kötelet, hanem csak olyanért ítélnek el bárkit, ami ténylegesen rábizonyítható. Sőt ha valaki kellő számú mentőtanút tud felsorakoztatni, akkor enyhébb ítéletet is elérhet. Ha egy honvédtiszt be tudja bizonyítani, hogy a trónfosztás után betegszabadságon volt, akkor csupán fegyveres lázadásért és nem felségárulásért büntetik. A Batthyány elleni eljárás feltűnően kilóg ebből a sorból, még huszadik századi szemmel is egyértelműen koncepciós pernek tekinthető. Egyrészt mert mindenki másnál csak az ostromállapot 1848. október 3-i elrendelése utáni cselekedeteit veszik figyelembe a hadbírósági eljárás során, míg Batthyánynál a miniszterelnöki működését is; holott az uralkodó által elfogadott lemondásával lényegében törvényes a tevékenysége, hiszen akkor nem kérnek rajta semmit számon. Másrészt olyan, hajánál fogva előhúzott vádakkal illetik, amelyeket nagyon gyengén lehet ténylegesen alátámasztani. Batthyány korábban császári-királyi tiszt volt, és a szolgálatból történő kilépéskor meg kellett esküdnie, hogy soha nem harcol császári csapatok ellen. 1848 októberében a lemondását követően csatlakozik a Vas megyében mozgósított nemzetőrséghez az ott keresztülvonuló horvát csapatok elleni harcra. Erre hivatkozva mondják azt, hogy megszegi az esküjét, és ily módon a fegyveres lázadás bűnét elköveti, holott tényleges harcban nem vesz részt, mert amikor kivonulnak, akkor leesik a lováról, és kificamítja a vállát. Hasonló vád, hogy decemberben visszatér az országgyűlésbe, miközben pontosan tudni, hogy azért teszi, mert valamilyen békés megoldást szeretne találni, és a békeküldöttség további tagjait semmilyen büntetés nem éri, sem Lonovics József egri érseket, sem Deák Ferencet, sem Majláth Györgyöt vagy Majláth Antalt. Egyedül Batthyánynál esik súlyosan latba. Ez minden tekintetben egy koncepciós és méltatlan eljárás még az osztrák katonai perrendtartáson belül is. Alighanem a honvédség és az ország védelmének a megszervezése az, ami olyan súlyú, hogy mindenképpen halálra akarják ítélni, hiszen ha nincs a honvédség, akkor nem kell behívni az oroszokat, és Ausztriának ilyen súlyos nemzetközi megaláztatása korábban nem volt.

Talán meglepő, a korban különösen annak számított, hogy október 6-án egy politikuson és tizenhárom katonán hajtják végre a halálos ítéletet, olyanokon, akik a cár megközelítése alapján is csupán teljesítették a parancsot.

– Amikor az osztrák minisztertanács az uralkodó instrukciói alapján kategorizálja a bűnösöket, akkor a katonák az első sorba kerülnek, és közülük is elsősorban azok, akik korábban a császári-királyi hadseregben szolgáltak, és tábornoki rangig jutnak a magyar honvédseregben. Még a politikusoknál is mérgesebbek rájuk, mert nélkülük az ország nem lett volna képes egy ilyen háború megvívására. Az ő szakértelmük és elkötelezettségük kellett az eredményes magyar ellenálláshoz. A cél, hogy a császári seregen belül megmutassák, hová vezet az esküszegés, ha fegyveresen fellázad valaki a legfőbb hadúr ellen. Ezért az első körben a tábornokon és az önálló magasabbegységeket vezetőkön igyekeznek példát statuálni. Vannak olyan tábornokok, akik szintén kézre kerülnek, ám különböző okoknál fogva később indítják meg ellenük az eljárást, és bár első fokon őket is halálra ítélik, ám másodfokon már enyhítik.

Miközben több tábornok szerencsés körülmények okán elkerülte a halálos ítéletet, az Aradon kivégzettek közé bekerült Lázár Vilmos is, aki csupán ezredesi rangig jutott.

– Szegénynek az a fő bűne, hogy Dessewffy Arisztid a végnapokban átadja neki a hadtestparancsnokságot, és a karánsebesi fegyverletételt ő bonyolítja le, ezért önálló, vezérlő parancsoknak tekintik, így kerül bele ebbe a körbe. Azért is különösen szerencsétlen a sorsa, mert ha nem így ítélik meg, akkor nagy valószínűség szerint 1850 nyarán szabadon bocsájtják mint 1848 előtt rangjának megtartása nélkül kilépett császári-királyi tisztet.

Az aradi hősök mellett kevesebbet emlegetjük azokat, akiket október 6-a után végeztek ki, pedig áldozatuk semmivel sem kisebb. Többek között Kazinczy Ferenc író, költő, nyelvújító legkisebb fia, Kazinczy Lajos neve sem került be olyan mértékben a köztudatba, mint ahogy megilletné, bár szintén Aradon, ám október 25-én végezték ki, ráadásul Lázárhoz hasonlóan csupán ezredesi rangot viselt.

– Őt a tizenötödik vértanúként szokás emlegetni, és a végnapokban ugyancsak egy önálló, gyakorlatilag egy hadtestnyi magasabb erőt vezényel, majd Zsibónál ő hajtja végre a fegyverletételt az orosz csapatok előtt. Lényegében ugyanolyan megítélés alá esik, mint Lázár Vilmos, és az ezredesi rangfokozata sem befolyásolja a hadbíróságot. A tizenhatodik aradi vértanúnál, Ludwig Hauk alezredesnél nem annyira a magyar szabadságharcban kifejtett tevékenysége a döntő ok, hanem hogy 1848 októberében részt vesz a bécsi forradalomban. Még ez sem biztos, hogy végzetes lenne rá nézve, de ír egy pamfletet, amelyben élesen támadja a császári családot és a császári-királyi hadsereget, illetve a katonai vezetést, amelynek a kéziratát elfogásakor megtalálják a poggyászában. Ez annyira felháborítja a hadbíróságot, hogy halálra ítélik. Haynau megkérdezi Schwarzenberg miniszterelnököt, hogy mi legyen a sorsa, aki azt javasolja, hogy ítéljék kegyelem útján 20 év várfogságra, mert annak a végét úgysem fogja megélni, ám Haynau járjon el belátása szerint. Így ő a kivégzés mellett dönt, amit már 1850. február 19-én hajtanak végre.

Nemcsak Aradon, hanem Pesten is zajlottak eljárások katonatisztekkel szemben.

– Volt három honvédtiszt, aki különböző légiókban, a németben és a lengyelben szolgált vezető beosztásban. Az ő kivégzésük azt a célt szolgálja, hogy személyükkel igazolják a nemzetközi összeesküvést és a nemzetközi forradalmi csőcselék veszélyességét.

A katonák mellett az itthon maradt politikusok sem kerülhették el a bíróságot.

– Olyanok kapják a legsúlyosabb büntetést, akik kiemelkedő szerepet játszanak a szabadságharc során vagy valamilyen nagyon fontos szimbolikus aktus résztvevői, mint Szacsvay Imre, a képviselőház jegyzője, illetve Perényi Zsigmond, a felsőház elnöke. Mindkettejük aláírása rajta van a Függetlenségi Nyilatkozaton, és ez osztrák szempontból a felségárulás minősített esete. Ugyanilyen kategóriába kerül Csányi László, aki Dunántúlon, illetve Erdélyben teljhatalmú biztos vagy Jeszenák János báró, aki pedig Nyitra és Pozsony megyék kormánybiztosa. Az ő esetükben felmerülhet, hogy a kivégzésükkel a románok, valamint a szlovákok felé igyekeznek gesztust tenni, azonban ez ellen szól, hogy a szerbek felé nem gyakorolnak ilyen gesztust, a délvidéki biztosok közül senkin nem hajtanak végre halálos ítéletet.

Elolvasom a cikket