Valójában nem is neki szólt az a cikk, amiben azon élcelődtem, hogy azért nem utazott el a göteborgi könyvvásárra, csupán egy üzenetet olvastak fel tőle, szóval, azért maradt itthon, mert krétát tett a kávéjába, és így játszotta el a beteg, igazoltan hiányzót. Nem tudtam, honnan is tudtam volna, hogy halálos beteg. Hasnyálmirigyrákos. A kórról csak az írásom nyomán fellobbanó, irodalmi gyűlölethullámokból értesültem. Ezektől függetlenül elnézést kértem nem szándékos otrombaságomért – persze milyen is egy tudatos bunkó, magamat legalábbis nem képzelem ilyennek. Azt nem állítom, hogy az írófejedelemi udvartartás tagjainak ütései helyenként nem fájtak volna, de hát mit tudhattak ők arról, mi közöm lehet nekem Esterházyhoz. Ő egyébként az egész ügyet elintézte azzal, hogy kár értem: „Kis totyogás internetezéssel. Dippold (volt ő jobb is, helyesebb is, tehetségesebb is, tisztességesebb is) acsargós cikke a Magyar Hírlapban. Jól rákúrt, amikor azt írta, hogy nyilván krétát ettem, hogy lázat jelentsek, ezért nem mentem Göteborgba. Ezt megszívta. Mit kerteljek, hangosan vihogok. Még azt is írta, hogy mindezt a világhírnév küszöbén pipiskedve teszem. Hacsak úgy nem, hallom megint apám hangját. Egy lelkizés mára elég.”
Jó, gondoltam, és ahogy addig is nemigen, ezután sem foglalkoztam az egymást túllihegő udvaroncokkal. Amikor az író meghalt, egyfajta szolid gyász azért volt bennem.
Hát hogyan is ne lett volna, hiszen több évtizedes közös múlt kötött össze minket. Az 1980-as évek közepén kezdődött. Czakó Gábor révén ismertem meg Esterházy Pétert. Úgy is mondhatjuk, egy társaságba tartoztunk. A Mozgó Világéba. Voltak ott különböző ünnepi alkalmak már a folyóirat régi szerkesztőségének szétverése után, születésnapok, névnapok és más összejövetelek. Ezeken mindenféle manír nélkül lehetett beszélgetni, akár még az irodalomról is. Ez mondjuk nem volt éppen jellemző. Inkább a gyerekeinkről, az autóinkról, meg, ha a feleségek odébb mentek, akkor róluk folyt a társalgás. Meg sok minden másról is, amiről a normális, értsd nem művész emberek szoktak beszélgetni.
1988-ban befejeztem a Schwarzenegger el volt utazva című regényemet. A több száz telegépelt A4-es papírt vágódeszkák közé szorítottam, és a margójába két lukat fúrtam. Erős madzaggal aztán összekötöttem a lapokat. Így készítettem el a feltehetően azóta is első magyar fúrt regényt. Czakó Gáboréknál ezt átadtam Esterházy Péternek, azt kérvén, olvassa el, aztán majd, ha úgy látjuk helyesnek, akár beszélhetünk is róla. Jó néhány hónapig nála volt a kézirat. Időnként küldött egy-egy képeslapot, kucsmás Lenin-fejek voltak rajta, meg valami, többnyire idétlen szellemeskedés. Például játék a nevemmel, Old Dipp. Aztán megbeszéltünk egy találkozót az Angelika presszóba. Majd hozza a Schwarzenegger-regényt, és megmondja, mi van. Bebuszoztam az irodalmi körökben jól ismert találkozóhelyre. Vastag szőnyeg, halkan csörömpölő kávéscsészék, üdvözült mosollyal suhanó pincérek. Megérkezett aztán Esterházy is, kihúzta aktatáskájából a kéziratköteget, kezembe nyomta, és azt mondta, nem tudok, és nem is akarok semmit sem mondani erről, ez így jó, ahogy van, te meg kész író vagy. Nem mutattam, de elöntött az öröm, mégis csak a kortárs magyar irodalom fontos alakja mondta ezt.
Aztán amikor évek múlva a pozsonyi Kalligram végre kiadta a regényt, Esterházy Pétert kértem meg, hogy mutassa be a Szlovák Kultúra Házában összehívott esten. Késett a nyomda, a könyvbemutató előtt két nappal tudtam csak bedobni Esterházy postaládájába. Nem baj, gondoltam, úgyis ismeri már a fúrt regényt. Aztán a bemutatón fölállt a pulpitusra, látványosan forgatta kezében a Swarzenegger könyvet, s azt mondta, hogy ő igazából nem is ismeri ezt a szöveggyűjteményt, a szlovákul leírt címe viszont nagyon tetszik neki: Schwarzenegger bol odcestovany. Na most ez nem esett jól, sőt. Pofán vágott.
Valahogy így romlott meg az a már-már bensőségesnek mondható viszony, ami kapcsolatunk első évtizedét jellemezte. Abban benne volt a Hitel elefántcsonttornyos Esterházy-rovatának szerkesztése, benne egyik könyve kéziratának megismerése, benne az ő gyerekei meg az én sorban születő gyerekeim, benne a némelykori idétlenkedések Czakó Gábor születésnapjain, benne a Várszegi Asztrik nyakáról leszedett papi gallér, benne Banga Ferenc izgága rajzocskái, meg benne a könyvheti dedikálás, amikor a kezembe nyomta Esterházy az Egy nő gurtniját, benne egy szigligeti hét, amikor ő írt, én meg látványosan nem írtam, mert nem azért mentem oda, hanem aludni, benne az ottani közös asztalunk Parancs Jánossal, benne a karácsony másnapi vendégségek náluk meg még sok minden, sőt, a minden volt benne. A kívülállók, a kortárs későbbi Esterházy-rajongók nem tudhattak erről. Persze miért is kellett volna tudniuk. Én sem készítettem leltárt egészen mostanáig. Aztán ha ez meg is van, semmit nem változtat történetünkön. Még akkor sem, ha egyikünk, az általam is megsebzett Esterházy Péter elment. Én meg még itt vagyok.
