A tudáshoz vezető kíváncsiság „anatómiájáról” beszéltünk legutóbb és az ismeretrészek „szétszedéséről”, amelyeket aztán nem biztos, hogy újra össze tudunk rakni. A művészetekben ez a korai „dekonstrukció” a reneszánsszal kezdetét vette. Az irodalmi művek a kíváncsiság felkeltését is célozták, s olyan, addig ismeretlen területekre vezető „utazásokra” vitték az olvasót, melyek letértek a szent szövegek által kijelölt útvonalakról.
„A regény a sokféle igazság felfedezésének korában született, a felfedezések korában”, mikor a regény „pástra szólította a természetfilozófiát…, s arra figyelmeztette, hogy a változó emberi társadalmat más eszközökkel mérik”, mint a matematikai és geometriai igazságokat – írja Ungvári Tamás az időről és a regény „idejéről” szóló könyve felütésében. A 17. század végére – Norbert Elias szófordulatát kölcsönözve – „meghasadt az idő”. Úgy vált el egymástól a társadalmi és a természeti idő, hogy az előbbi „száműzte az emberek életéből a végtelenséget”, ezért még a vallásos regény is mérhetetlenül világinak számított ekkor.
De már mintegy két évszázaddal a felfedezések kora előtt megszületett az Isteni színjáték: a 14. század elején egyértelműen határsértő alkotás. Bár Dante művét a legnagyobb vallásos eposzok közé sorolták – s a középkor legkiemelkedőbb allegorikus irodalmi teljesítményének tartották –, „határsértő” jellege már a besorolhatatlan műfajban is megnyilvánult. „Eposzi” hatású volt, pedig nem használta az eposzi kellékeket, s olyan költői elbeszélésként definiálta művét Dante is, mely a tragikus véggel szemben a szörnyűségektől (Pokol), a megtisztulás lehetőségének épp húsvétvasárnap reggelén nyíló fázisán keresztül (Purgatórium), a boldog befejezésig (Paradicsom) jut el.
A pogány Vergilius nem juthatott be a Mennyországba, így a harmadik részben már Szent Bernát és Beatrice (Dante szerelme) lett a létezés szféráiban tett utazásra vállalkozó költő vezetője. Beemelt egy olyan elemet a vallási és társadalmi allegóriába, amely a reneszánsz égi és földi szerelem dualizmusának, így az egész humanista szemléletmódot átjáró új természet- Isten- és szerelemvallásának is alapja lett. Dante kíváncsisága már az 1300-as évek elején „kritikai” volt. Ezzel együtt a megismerés háromféle modellje is felrajzolódik. Vergilius és Szent Bernát mellett megjelenik a nő, plátói jellegében, a „tudás” megítélésének analógiáját követve: egyszerre az elérhető földi és az elérhetetlen égi szerelem megtestesítője. Már a Purgatórium 27. énekében feltűnik a füzérkoszorút fonó Lia/Lea és a saját tükörképét bámuló Ráhel: ők ketten a tevékeny élet és a megtestesült szemlélődés allegóriái. Később – utal erre könyvében Markowski – Umberto Eco a Foucault-inga című regényében vette kölcsön a két nőalakot Dantétól, s így lehettek ők egyúttal a Praktika és a Teória jelképei is.
A kíváncsiság egy tőről fakad a kételkedéssel, s mindkettő a kutatás attribútuma is. A tudós attitűdjéből nem hiányozhat a kételkedés. Ebből érthető, hogy a középkori teológiában miért nem terjedhetett ki a kíváncsiság az elérhető, de nem megengedett tudásra: attól féltek, hogy a tudás megszerzéséhez vezető kételkedés az Istenbe vetett hitet ássa alá. Eco első regénye, A rózsa neve is egy tiltott tudást jelképező művet, Arisztotelész Poétikájának a komikumról (a nevetés erejéről) szóló, elveszettnek hitt részét emeli középpontba. Ez váltja ki Jorge atya, a vak könyvtáros gyilkosságokig vezető dühét, minden eszközzel védve a zárt tudás (a szó szerinti értelmezés) jogát. Konkrét és átvitt értelemben is elvakult hite lesz a kritika tárgya.
A komikum egyik fontos jellemzője, hogy a kritika eszköze lehet, és a kritika tárgyává válhatnak akár a megfellebbezhetetlennek nyilvánított igazságok is. Noha a tiltott könyv a tűz martaléka lesz, a tiltott tudás nem semmisül meg, mert az információ áthagyományozódik. Az információ megmaradásának nem feltétele a fizikai jel, elegendő, ha azt pusztán a mentális lenyomatok őrzik. Az „információs mintázatok” a rögzítettségen kívül léteznek. A „tiltott tudás” egyúttal titok, és e minőségében varázshatalmat tulajdonítunk neki. Ám a regénnyel, ami eredetileg a végtelen és varázslatos világ fölfedezésére serkent, megkezdődött (Max Weber kifejezésével) a világ „varázstalanítása”. Ez a folyamat azon a ponton – a Milan Kundera által emblematikus pillanatnak nevezett fordulattal – kezdődött el, amikor „Don Quijote kilép házának kapuján és nekiütközik a világnak”.
La Mancha lovagjának története nem került tiltólistára, azonban például a Dekamerontól máig számos betiltott könyvet ismerünk. Mivel ismerjük, s a legtöbbjük népszerű, a betiltás végül eredménytelen volt. Sőt a tiltott gyümölcs iránt megnő az érdeklődés. A betiltó sokszor az egyház volt, máskor a kormányok, korabeli és mai civil szervezetek (az 1873-as törvényt kezdeményező New York-i postamester vagy a BLM-mozgalom); az iskolaszék, a könyvtáros szövetség törölt műveket az iskola olvasmányok és a kölcsönözhető könyvek sorából. Mark Twain 1885-ös regénye, a Huckleberry Finn kalandjai előbb a fehér fiú és a fekete rabszolga viszonyának pozitív ábrázolása, majd a fekete olvasók érzékenysége; a rasszizmus témája, majd a szatirikus ábrázolás miatt keltett vitákat innen is, onnan is, végül a „néger” mind a 213 előfordulását a „szolga” szóra cserélték. A rasszizmusellenes fehér szerzők műveit (például Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót! című regényét) azért vennék ki a tananyagból, hogy a fekete írók művei kapjanak nagyobb teret. Szolzsenyicint száműzték a Gulag-szigetvilág miatt, s ma már sok orosz középiskolában kötelező; Nabokov Lolitája pedofil okok miatt lett tiltott, Bradbury Fahrenheit 451 című regényének viszont csak lecsupaszított változatát adták a középiskolások kezébe – erre felelte a szerző, hogy „a könyvégetésnek nem csak egyetlen módja van”. Orwell 1984 című regényét a kommunisták betiltották; Floridában kommunista propagandának tartották; Kínában állítólag egy ideig nem lehetett begépelni a címmel azonos 1-es, 9-es, 8-as, 4-es számkombinációt.
A betű tehát veszélyes! – fölébreszti a kíváncsiságot, élesíti a kritikai hajlamot. Nemsokára azonban kihalnak az olvasni tudók, és akik a fiatalok közül véletlenül még szeretik a könyvet: közülük kerülnek ki majd a vezetők. Ez, mondhatni, kíváncsiság-anatómiai tény.
A szerző irodalomtörténész
