Az elmúlt évtizedekben két alapfeltevés vált meghatározóvá Izraelben a hadsereggel kapcsolatban. Az egyik, hogy a hidegháború végével a hagyományos háborúk kora is véget ért, a jövőben pedig az észre, nem pedig az erőre kell támaszkodnia egy országnak, ha meg akarja védeni magát. Ennek a gondolatnak a legbefolyásosabb szószólója Ehud Barak volt, aki a berlini fal leomlásakor az izraeli védelmi erők (IDF) vezérkari főnökeként szolgált, és sokakat állított a „kis, okos hadsereg” vezérelv mögé.
E doktrína keretein belül több tartalékos hadosztályt oszlattak fel, a tüzérség erőit 50 százalékkal csökkentették, páncélos dandárokat számoltak fel, a tartalékos erőket pedig 2003 és 2017 között 80 százalékkal csökkentették.
Végül az IDF költségvetésének nagy részét és az amerikai katonai támogatás szinte teljes egészét a légierőhöz irányították át – írja Caroline Glick izraeli konzervatív újságíró, a Jewish News Syndicate híroldal vezető szerkesztője.
A szerző szerint az elgondolást már többször komolyan bírálták, de soha nem történt semmi.
Holott köztudott, hogy a légierő nem volt képes megbirkózni a palesztin „terrorgyárakkal” Júdeában és Szamariában 2002-ben, ezt a szárazföldi erők tették meg. A légierőnek soha nem volt válasza északról a Hezbollah, illetve délről a Hamász rakétáira. A határokat védő regionális csapatok nélkül Izrael békeidőben a keleti szomszéd Jordániával és a nyugati szomszéd Egyiptommal közös határai a fegyvercsempészek kedvelt terepévé váltak.
A számtalan figyelmeztetés tehát süket fülekre talált, míg végül a tévhitét október 7-én a Hamász terrortámadása leplezte le végleg:
Izrael méregdrága „okoskerítését” buldózerek döntötték le, automatizált rakétarendszert gránátvetők semmisítették meg, azt a több száz katonát pedig, akik ezeket a technológiai csodákat irányították, egyszerűen lemészárolták vagy elrabolták.
„Minden kudarcot vallott” – vonja le a következtetést Glick.
A másik alapvető feltételezés az volt, hogy Izrael legfontosabb stratégiai szövetségese és területi integritásának garantálója az Egyesült Államok. Eltekintve attól a nyilvánvaló ténytől, hogy egy külső szereplőtől való függés stratégiája gyakorlatilag az ország függetlenségének feladásához vezet, elvben a koncepció még észszerűnek is tűnt.
Az amerikaiak az 1973-as jom kippuri háborúban nélkülözhetetlen segítséget nyújtott Izraelnek, és az sem mellékes, hogy amíg az Egyesült Államok volt az egyetlen globális szuperhatalom, a világ országai szinte sorban álltak, hogy barátságot kössenek Izraellel, amelyet Washington „kistestvérének” tartottak.
Ezzel viszont együtt járt az is, hogy Izrael leépítette hazai katonai termelési képességeinek jelentős részét, hiszen korábban szinte mindent saját maga gyártott – az egyenruháktól kezdve a puskákon át a töltényekig, a tüzérségi- és harckocsik lövedékeiig. A hadiiparban dolgozók ezrei vesztették el állásukat azáltal, hogy a termelési kapacitások átkerültek az Egyesült Államokba. Még az izraeli mérnökök által kifejlesztett és Washingtonból finanszírozott projekteket is áttelepítettek (például a méltán híres Vaskupola rendszert is kizárólag az amerikaiak gyártják).
A függőségi doktrína erőltetői kétség kívül a légierő tábornokai voltak, ami abból a szempontból nem meglepő, hogy az izraeli légierő egyszerűen nem tud működni amerikai platformok, pótalkatrészek és rakéták nélkül, valamint hogy a légierő összes lőszere az USA-ban készül.
Glick leszögezi, rendkívül veszélyes Izrael biztonsága szempontjából, hogy a hidegháború vége változásokat indított el az amerikai társadalomban: a 2000-es évek eleje óta a progresszívek minden szinten átvették az irányítást az amerikai oktatási rendszer felett, aminek eredményeként az amerikai fiatalok olyan értékrenddel kerülnek ki a középiskolákból és az egyetemekről, amilyet még soha nem láttunk.
Az új amerikai értékek az emberiség két osztályra bontása köré épülnek: elnyomókra és elnyomottakra. Az elnyomók az amerikai fiatalok szerint a gonoszok, és meg kell őket büntetni. Az elnyomottak viszont ártatlanok, akiket meg kell segíteni. Ezen ideológia szerint az Egyesült Államok maga a legfőbb elnyomó, vagyis társadalmi és gazdasági rendjét radikálisan át kell alakítani.
Mindez komoly egzisztenciális kihívás elé állítja az Egyesült Államokat.
A zsidók számára ez az indoktrináció közvetlen fenyegetést jelent, amit jól szemléltet egy nemrég készült közvélemény-kutatás, mely szerint az amerikai fiatal nemzedék – szüleikkel és nagyszüleikkel ellentétben – komoly ellenérzésekkel viseltetik Izrael és a zsidók iránt. A 18 és 24 év közötti amerikaiak kétharmada úgy véli, hogy a zsidók elnyomók, és ennek megfelelően is kell bánni velük. Ugyanebben a korosztályban mintegy elképesztően magas az antiszemitizmus aránya, különösen az egyetemi campusokon.
Még kiábrándítóbb az izraeliek számára, hogy a megkérdezettek 66 százaléka egyetértett azzal, hogy a Hamász október 7-i támadását népirtásnak lehet tekinteni, ám 60 százalékuk szerint még így is „indokolt” volt.
Közvetlenül a terrortámadás után beigazolódni látszott az izraeliek amerikai támogatásba vetett hite: Joe Biden és vezető tanácsadói teljes támogatásukról biztosították Izraelt, majd repülőgép-hordozókat vezényeltek a Földközi-tenger keleti részére, és 14,3 milliárd dolláros katonai segélyt ígértek Izraelnek, hogy a megtámadott ország számára elérhető legyen minden, amire szüksége van a háború megnyeréséhez.
Az elmúlt hetekben azonban ez a hozzáállás drámaian megváltozott. Kiderült, hogy az Egyesült Államok nem osztja – sőt, egyes területeken ellenzi – Izrael háborús céljait.
A szerző szerint az USA nem a Hamász felszámolására és a túszok visszatérésére törekszik, sokkal inkább a háború mielőbbi befejezése, majd a Gázai övezet újjáépítése mozgatja. Ennek a folyamatnak pedig nem lehet más célja, mint egy palesztin állam létrehozása.
Kitér arra is, hogy a jemeni húszi lázadók hónapok óta támadják a Vörös-tengeren közlekedő kereskedelmi hajókat. Ezzel kapcsolatban azt írja, a Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter által a probléma megoldása érdekében létrehozott nemzetközi misszióból Izraelt egyszerűen kizárták.
Ami a katonai segélyeket illeti, a beharangozott bőkezű támogatások még mindig nem érkeztek meg, a belpolitikai harcok ugyanis hátráltatják mindezt.
Az izraeli védelmi minisztérium – hívja fel a figyelmet Glick – nemrég arról számolt be, hogy egyfajta függetlenedési projektet indít, ami elsősorban azt célozza, hogy Izrael önellátóvá váljon a hadi felszerelések terén. Első körben megkezdik a repülőgépek által használt rakéták gyártását, de emellett a harckocsi- és tüzérségi lövedékek, valamint különböző támadófegyverek és töltények gyártását is bővíteni kívánják.
Számos szakértő úgy látja, hogy ha a Hezbollah is csatlakozott volna a Hamász október 7-i támadásához, és lerohanja, valamint bombákkal árasztja el Izraelt, akkor a zsidó állam akár napokon belül el is pusztulhatott volna.
Irán azon döntése, hogy közvetlenül nem vonja be az általa támogatott libanoni szervezetet, gyakorlatilag lehetőséget adott Izraelnek, hogy újjászervezze erőit, és felkészüljön a rá váró többfrontos háborúra
– összegez a szerző.
