Éppen 800 esztendeje, hogy II. András magyar király arany szabadságlevelet adott az erdélyi birtokain immár három generációnyi idő óta élő németeknek, akiket egyszerűen szászoknak neveztek. Így született meg az adományozó királyról elnevezett Andreanum, amely tartalmát tekintve a mai napig követendő példája lehetne a nemzeti identitás megőrzését segítő önrendelkezési jogoknak. Mert az Andreanum átfogó területi autonómiát biztosított egy világosan körülhatárolt népcsoport, az Erdélybe telepített szászok számára. A területet Királyföldnek hívták, hiszen azt a király a saját birtokaiból adományozta. Ez a föld nem volt elidegeníthető, és az itt élő homogén lakosság csak a királynak tartozott adóval, katonák állításával és határvédelemmel. Minden idegen joghatósággal szemben biztonságban voltak, csak a maguk választotta elöljáró ítélkezhetett felettük. Papjaikat is maguk választhatták, nyelvüket szabadon használhatták. Szabadon kereskedhettek, és piactartási jogot is kaptak.
II. András kiváltságlevele, mint annyi más magyar vonatkozású fontos oklevél, írott dokumentum a történelem viszontagságainak köszönhetően nem maradt fenn eredetiben. De a magyar királyok, majd az erdélyi fejedelmek újra és újra megerősítették, a kor elvárásainak megfelelően kiegészítették. Tizenhárom ilyen megerősítésről tudunk. A legrégebbi 1317-ből, Károly Róberttől származik, ezt szokták az eredeti helyett bemutatni. A legfontosabb Mátyás király megerősítése, aki a Királyföldön élő szászok jogait kiterjesztette az Erdély területén bárhol élő valamennyi szászra. Így jött létre 1486-ban az egyetemes önkormányzati jogokat biztosító Universitas Saxonum, amely 1876-ig őrizte a szászok jogi különállását.
A nyolcszázból hatszázötven év volt, amíg az arany szabadságjogok fennálltak, és lehetővé tették, hogy az egyébként nem nagy számú szász népesség megmaradjon, fejlődjék, és politikai nemzetté váljon. Az 1437-es Kápolnán kötött Unio Trium Nationum,a magyar, székely és szász nemzet uniója politikai nemzetté emelte a szászokat. Az erdélyi rendi társadalom nációk szerint jött létre, és egészen 1848-ig meghatározta Erdély politikai berendezkedését. Az 1876-ban bevezetett modern polgári közigazgatás átírta Erdély térképét, megszüntette a szász és székely székek önkormányzatiságát és a hagyományos rendi, politikai jogokat. A szászok vagyonát alapítványba szervezték, amely biztosította, hogy kulturális, oktatási és hitéleti formában tovább őrződjék az erdélyi szász identitás. A szászok persze ezt másképp látják. Szerintük a magyar politikai elit az oka mindennek, ők kényszerítették az osztrákokra 1867-ben a kiegyezést és a dualista államformát, ők oszlatták fel, azaz csatolták Magyarországhoz az éppen „keleti Svájccá” váló Erdélyt.
A szászok nemcsak nyelvükkel, hanem a reformáció korától vallásukkal is elkülönültek Erdély többi nemzetétől. Evangélikusok lettek és azok is maradtak, mert vallásukat az 1568-as tordai országgyűlés egyszer és mindenkorra „bevett” vallássá nyilvánította a katolikus, kálvinista és unitárius hit mellett. Akkor, amikor Európában éppen vallásháborúk dúltak, és a Habsburg Birodalomban még száz év múlva is halálra és gályarabságra ítélték a hitüket és közösségüket elhagyni nem akaró lutheránus prédikátorokat.
A 20. század viharaiból kijutott a szászoknak, bár a sebeket maguknak köszönhették. 1919 január elején a Medgyesi Határozatban ők is Erdély Romániával való egyesülése mellett szavaztak. Hittek a román szép szavaknak, és mint mondják, a magyarokkal szemben szerzett évszázados rossz tapasztalataiknak. A beígért román garanciákból semmi nem lett, a szász vagyont az állam 1937-ben végleg bekebelezte. A második. világháborúban – végül is érthető módon –, a németeket támogatták, a férfiak katonaként a Waffen SS-ben, a nők meg a maguk módján, Románia, amíg a német szövetségben harcolt, még írásos engedélyt is adott erre, utóbb, már szovjet szövetségben elhurcolták a szászokat is malenkij robotra, a Gulágra vagy csak a hírhedt Duna-deltához. Amikor pedig a román kommunistáknak pénzre volt szükségük, hát eladták a németjeiket – szászokat, svábokat – a Német Szövetségi Köztársaságnak. Ott akkor is munkaerőgondok voltak, sok emberéletet vitt el a háború. Nem kevés pénzt, átlagosan nyolcezer nyugatnémet márkát fizettek egy emberért. Zajlott az emberkereskedelem, és mindenki jól járt, az erdélyi németek kijutottak a szabad világba, a románok pénzt kaptak, és még a szász vagyon is náluk maradt. A 2022-es népszámláláskor 22900 ember vallotta még magát németnek Romániában. Átadták helyüket, hazájukat az évszázadok során egyre nagyobb számban Erdélybe települő románoknak, cigányoknak.
A titkosszolgálatok „Behajtási műveletéről” sem a németek, sem a románok nem szeretnek beszélni. Nem szeretnek beszélni a magyarokról sem, most például az Andreanum 800. évfordulója kapcsán rendezett ünnepségekre sem hívtak meg minket. A németek többnyire pragmatikus módon vagy inkább német érdek szerint gondolkodnak. A Szászföld gyönyörű erődített városaival és falusi erődtemplomaival ma Románia területén található. Német érdek ennek a kulturális örökségnek a megőrzése, és ebben a magyarok, mint mindig, csak zavaró tényezőt jelentenek. Inkább kihagyják őket a megemlékezésekből is, mert csak bizonygatnák ott, hogy András kiemelkedő magyar király volt, aki nem gyengeségből adta ki az Aranybullát, nem sarokba szorítva írta hozzá az ellenállási záradékot, mint azt a „mértékadó” német történészek évszázadok óta hirdetik. Hanem éppenséggel korát megelőzve új alapokra helyezte a királyi hatalmat. És az Andreanumot sem azért adta ki, hogy a mindig lázadó magyarokkal szemben számíthasson a szászok megbízható szolgálatára, mint azt a német történelemírás állítja.
Az Andreanumot és sok egyéb történeti kérdést illetően erősen különbözik a magyar és a német narratíva. A magyarokról alkotott kép igencsak torzra sikeredett a német világban. És ezt nem a mai politikai, hanem az évszázadokra kiterjedő Habsburg birodalomépítő szándék alakította ki. Bizonyítani kellett, hogy a magyar nem kultúrnép, csak egy jöttment, vad ázsiai fajta, aki megmaradását, civilizáltságát a németeknek köszönheti. Például a szászok történetének tudós összeállítója, Ludwig August Schlözer a tétel igazolásához 1795-ben egyenesen átírta az Árpád-kori magyar történelmet. „Nem igaz, hogy a magyarok Kr. u. 1000 óta urai Erdélynek; nem igaz, hogy magyarok hódították meg, és az sem igaz, hogy a magyarok és székelyek korábban birtokolták ezt a földet, mint a németek. A székelyek és a magyarok a németeknek köszönhetik Erdély földjét, nem pedig fordítva. Tény, hogy a magyarok nemcsak kultúrájukat, hanem létezésüket is a németeknek köszönhetik, németek nélkül nem lenne magyar Európa földjén, éppúgy, ahogy ma besenyők és kunok sincsenek. Bizonyítsák be, hogyha tévedtem!”
Be tudjuk bizonyítani a professzor tévedését, de mire megyünk vele? Schlözert csak saját elméletének igazolása érdekelte, és bár sohasem járt sem Erdélyben, sem Magyarországon, és magyarul sem tudott, mégis megfellebbezhetetlen módon ítélkezett. Mint azok a politikusok, firkászok, tudósok etc, akik nyelvünk és kultúránk ismerete nélkül manapság nyilatkoznak rólunk. Anélkül, hogy értenék, mit mondunk, és miért gondoljuk úgy.
A szerző történész
