Elnézést kérek mindenkitől, hisz ha valamivel nem illendő viccelődni (pláne ilyen erőltetett szójátékkal) az leginkább éppen ez, de a Foreign Affaires legújabb tematikus száma, amely kizárólag a közel-keleti konfliktussal foglalkozik, szintén használ ilyen szójátékokat, megmutatva ezzel a dráma mélységét, de egyúttal teljes abszurditását is.
Akárcsak a felszínen orosz–ukrán konfliktusnak látszó, egyre véresebb és egyre reménytelenebb összecsapás esetében, itt (a harmadik világháború „második ukrán frontján”) is van számos mélyebb réteg, amelynek érintése nagyon kényes, mondjuk, úgy „érinthetetlen” kérdéseket vet fel, illetve inkább vetne fel, ha volna „nyelv” e kényes kérdések elbeszéléséhez. Pedig nagyon kellene egy ilyen nyelv, mert egyelőre a véres események mellett egy globális értelmező-hatalmi háború is zajlik. Ennek egyik drámai példája volt, amikor az izraeli miniszterelnök az amerikai törvényhozás két házának együttes ülése előtt úgy fogalmazott Iránra utalva, hogy itt nem a „civilizációk összecsapásáról” van szó, hanem a civilizáció, vagyis az egész emberiség csap össze „valamivel” (ez Irán), ami nem tartozik a civilizációhoz, hanem egy azzal szembenálló erő.
Ez a gondolatmenet logikusan vezet el oda, hogy ha a civilizáció (vagyis az emberiség) életben akar maradni, akkor fel kell számolnia ezt az erőt. Ha emellé odaillesztjük Irán legmagasabb uralmi reprezentánsainak megfogalmazásait, amelyek viszont Izraelt tekintik ugyanilyen okokból adódóan felszámolandónak, akkor máris előttünk áll egy olyan paradoxon, amely legalább is utal a probléma legmélyebb rétegeire. És mivel Netanjahu miniszterelnök az ominózus beszédében nyilván Samuel Huntington híres művét (A civilizációk összecsapását) idézte, érdemes rámutatni arra, hogy Huntington éppen erről beszélt. Vagyis arról, hogy nem is egyszerűen összecsapásról van szó, hanem egy olyan konfliktusról, amelyben az ellenfelek sokszor egymás kölcsönös megsemmisítésében látják a „megoldást”. Mint Cato szenátor, aki a római szenátusban mindig azzal fejezte be a felszólalását, hogy „Carthaginem esse delendam”, vagy az 907-ben kiadott pápai bulla, miszerint „Ungaros eliminados esse”, itt is ez a történelmi mintázat mutatkozik meg, amelynek lényege a vagy-vagy, hogy stílszerűén latinul fogalmazzunk „tertium non datur”.
Adva van tehát két ősi nagykultúra, a zsidóság s a perzsák (ez utóbbi ráadásul áthatva az iszlám leginkább radikális és magán az iszlámon belül is súlyos konfliktusokat kiváltó értelmezésének szellemi energiáival), amelyek egymás kölcsönös megsemmisítésében látják a „megoldást” nemcsak önmaguk, de az egész emberiség számára. De mivel csekély a valószínűsége annak, hogy valamelyik fél valóban az egész, rajtuk kívül létező világot meg tudja győzni a maga egyedüli és kizárólagos történelmi igazságáról, így logikailag csak az egyezség maradna, erre azonban láthatólag nincs esély. Legalábbis a felszínen vagy közvetlenül az „alatti” rétegek értelmezési keretét és fogalomkészletét használva biztosan nincs.
Az egy éve zajló, minden eddiginél brutálisabb konfliktus mélyebb rétegeiben van viszont egy igen kényes összefüggés, amelyet elég nehéz politikailag korrekt módon elbeszélni. Ennek lényege az, hogy ma már az egész világ számára evidens, hogy az amerikai világbirodalom évszázada (mint az előző birodalmaké) a végéhez közeledik. A zsidóságnak azonban az elmúlt kétezer év során először adatott meg, hogy globális birodalma és lokális nemzetállama is van, és teljesen érthető és akceptálható módon úgy véli, biztosítékokra van szüksége ahhoz, hogy ez az amerikai birodalom végleges lehanyatlásával is megmaradjon. Ám a helyzet paradoxonja éppen az, hogy a „poszt-America”-korszak globális hatalomszerkezetéről, „struktúradinamikájáról” egyelőre senki nem tud semmit, így aztán marad a növekvő feszültség, mert e garancia mibenléte ma még értelmezhetetlen, legalább is a „látható” hatalmi összefüggések rendszerében. A „nem látható” világban, amely létének feltételezése politikailag nem igazán korrekt ugyan, ám létének feltételezése nélkül viszont egyetlen értelmetlen, kaotikus örvénylésnek látszik a világ, nos, ebben a láthatatlan világban is mintha bizonytalanság és zavar uralkodna az imént említett, kényes kérdés jövőbeli sorsát illetően.
Ha ugyanis az elmúlt egy év minden eddiginél kegyetlenebb közel-keleti konfliktusa egy „teszt” volt, amelynek fő célja, hogy a világot meggyőzze a zsidó állam uralmi struktúráinak történelmi igazságáról, akkor ez a teszt nem hozott megnyugtató eredményt. A világ szám szerint nagyobbik része vagy semleges maradt (vagyis nem nagyon szeretne állást foglalni a kérdésben), vagy inkább a zsidó államot teszi felelőssé a konfliktus miatt. Ezért állhatott elő az a példátlan helyzet, hogy az ENSZ főtitkárát „nemkívánatos személynek” nyilvánította Izrael. Mindez azt valószínűsíti, hogy még beláthatatlanul hosszú ideig marad a bizonytalanság e valóban történelmi jelentőségű kérdés jövőjét illetően.
Ezért is van rendkívüli jelentősége az amerikai elnökválasztás kimenetelének, mert ez az amerikai világbirodalom sorsáról és e sorsról döntő, birodalomkiválasztó főhatalom stratégiai céljairól is kirajzolhat olyan mintázatokat, amelyek segíthetnek minket a megértésben. Evidens módon mindkét elnökjelölt óvatos, mert pontosan tudja, hogy ez e kérdés „nem az ő szintje”, s mivel a birodalomkiválasztó főhatalomtól számukra sem érkezett értelmezhető jelzés, így inkább óvatosan békítő közhelyekkel próbálják csitítani a konfliktust. Egyelőre mindhiába.
A szerző közgazdász
