2024. október 15. kedd. 9:46
Frissítve: 2024. október 15. 9:53
Székelyföldre már igen régóta jár vonat, de bőszen és folyamatosan autókázós korunkban, bevallom, nem túl sokszor vettem eddig igénybe, összesen tán, ha egy kezemen meg tudnám számolni, hány alkalommal. Most mégis úgy esett, hogy az igencsak hosszú utat Budapesttől a székelyek országáig így kell megtennem. Méghozzá éjszaka, amely tudvalevően mindig külön izgalmakat-kalandokat, rendkívüli hangulatokat és miliőket hoz magával, szükségszerűen és elkerülhetetlenül, hála a Fennvalónak, no meg a MÁV-menetrend-szerkesztő magasságos fensőbb hatalmának.
A fülke – két embernek – akkora, hogy anno a hódmezővásárhelyi laktanyában a fogda biztosan nagyobb és tágasabb volt, klausztrofóbiás embereknek körülbelül ez lehet a végzet. És hogy a régi helyőrségi emlékek teljesek legyenek: az emeletes fekvőhely keménysége is a régi jó priccseket idézi, derék- és hátfájósoknak tartós kín biztosítva. Ami viszont elismerésre méltó: a faliszekrény-bárszekrényben, a tükör (!) előtt üdítők, ásványvizek, rágcsák, nassolnivalók elég bőségesen, ami csak egy több mint 14 órás úton szem-szájnak ingere lehet. Plusz persze a borsos árú jeggyel (két embernek 120 ezer forint) járó „belépőért” a komoly és bőséges reggeli az elegáns és kényelmes, úrias és kedves-udvarias étkezőkocsiban, alig két vagonnal arrébb. (Visszafelé – ne kényeztessük azért túlságosan a népet – ugyan üres a faliszekrény, előtte kikészítve két-két üdítő, egy-egy mogyi és egy-egy csoki, plusz ráadásnak törülköző és egy-egy miniszappan. Ki a kicsit nem becsüli…) Külön „sztyuvik” (stewardessek? felügyelők? korszerűsített „gyezsurnaják”) a folyosó szolgálati helyiségében tanyázva, két aranyos, figyelmes, kedves fiatal hölgy, visszafelé két mogorva és csakis a plasztikus „bunkó” jelzővel illethető, idősebb férfiú. És megy-megy, zakatol a vonat, Szolnok, Debrecen, a trianoni határ – Nyírábrány, Érmihályfalva –, gyors és közönyös személyiigazolvány-ellenőrzés, jó hosszú álldogálás. Désnél kábult félálomból riadva feltűnik, mennyire más odakünn a levegő – hiába, nyers valóság ide vagy oda, ez már Erdély… Azután megvirrad. Majdnem mint a mesékben vagy a költeményekben. A nap földöntúli fénnyel ragyog a gyergyói hegyek csúcsán. Székelyföld, mint egy örök magyar herceg vagy szépségkirálynő, konok elszántsággal és igéző bájjal előlép. Alvásról már szó sem lehet, kaloda, priccs nem számít: a vidék olyan elképesztő pompában, olyan lenyűgöző gyönyörűséggel és eleganciával mutatja föl önmagát, hogy igazat kell adnunk Sinka Istvánnak és Benedek Eleknek – a tündérek tényleg innen jártak át a Partiumba meg az Alföldre, és ez tán tényleg Tündérország maga. Sorra-rendre tűnnek elő a falvak, amelyeket egy méltatlanul már-már elfeledett, kiváló magyar író, Mocsár Gábor bátyám otthonos székely zegzugoknak nevezett: Gyergyóremete és Szárhegy, a jólismert Madéfalva és a kevéssé ismert Csíkszentdomokos – minden otthonos, minden utánozhatatlanul eredeti, nagyszerű ízű, és valamiféle titokzatos, már-már misztikus vonzerővel, varázslatos-mágikus szuggesztív erővel bíró. Attila feleségének, Réka királynénak a sírja van arrafelé, és amott Szent Anna tava meg Bálványos vára. Magyar mitológia, legenda- és mondavilág, igéző ragyogásban.
Mire Tusnádfürdőn leszállunk, a ragyogó őszi napsütésben már a hamisítatlan, hála Istennek, oly régóta oly jól ismert székely beszéd, stílus, humor és emberi tartás sejlik fel az Erdővidék Barótján az egyik legjobb erdélyi kiadó, a Tortoma vendégeként és Nagybaconban, Benedek Elek Kisbaconjában, a nagyajtai erődtemplom komor unitárius fenségében vagy Miklósváron Kálnoky Dénes gróf úr csodás kastélyában. Az ember itt úgy érezheti otthon magát, mint a réges-rég tovatűnt, lelkünkben mégis élő szülői házban – el tudja hinni, mi több, át is élheti újra meg újra, hogy minden megvan, él, mozog, valóságos és gyönyörű, előbb a hunok, majd Töhötöm vezér csapatai vonulnak át a Meszesi-hágón nyugat felé, Áron ágyúi okádják a tüzet az ellenségre a kökösi hídnál, és legyünk egészen nyugodtak, Tamási lövet az ördögre is, ha kell, és midőn Isten feltalálta a pálinkát, Csíkban már tíz liter le volt főzve…
Ebbe a világba érkezve a jelen minden gondjával-gyötrelmével egészen másként fest. Magyarországiak: ha itt lehetünk, kit izgat a csaknem egy órát késő vonat és mindaz, amellyel ez jár (és kél)?
A szerző író
