A bölcs magyar közmondás szerint először a saját háza táján söprögessen az ember, s amikor az már tiszta, akkor esetleg elkezdheti a más portáját bírálgatni, pontosabban felhívni a tulajdonos figyelmét, hogy ideje van a söprögetésnek. Ha van a közmondásoknak igazságuk, akkor a mai politikai életre, arra, amelyben sajnálatosan mi is élünk, mindenképpen igaz ez a mondás. Az elmúlt napok is bebizonyították, hogy ebben a szép és nekünk drága Kárpát-medencében, azon belül is Magyarországon igencsak sokan óhajtanak söprögetni helyettünk, miközben rendre elfeledkeznek saját portájuk rendbetételéről. Erre kiváló példa volt Orbán Viktor minapi strasbourgi látogatása, a magyarok megalázására irányuló, tagadhatatlan törekvés, amely ugyan ismét nem sikerült, hála Orbán Viktor elképesztő türelmének és politikai bölcsességének. Ugyanakkor a strasbourgi esemény ismét tudatta velünk azt, hogy normális hangnem elképzelhetetlen abban a gyülekezetben, amelyet úgy hívnak, hogy Európai Unió. Leírom, de tudom, hogy sokan nem fogják érteni, vagy nem is akarják, miszerint ennek az egyre elviselhetetlenebb gyülekezetnek a kitűzött célja a magyarok megalázása, ellehetetlenítése és elfoglalása. Igen, az elfoglalása! Lényegében egy új Trianon megvalósítása. Számtalan jele volt és van ennek, elég, ha csak az Európában lévő és egyre csak szünet nélkül érkező migránsok „elhelyezésének” tervére gondolunk, hiszen szerintem egyértelmű, hogy őket a magasságos unió hiénái nálunk óhajtották „eltárolni”, hogy aztán majd innét vigyék el „kölcsönbe”, ilyen-olyan munkálatok elvégzésére, mert náluk, a nagy jólétben már nem igazán szeretnek piszkos munkát végezni az „őslakók”.
Volt már ilyesmi a történelemben, hiszen nem sok új van a nap alatt, de ez a jelenség is azt mutatja, hogy a „művelt Nyugat” nem óhajt a maga háza táján söprögetni. Ehelyett folyton a demokráciáról papol. A náluk lévő demokráciáról. Amely odáig fejlődött, hogy naponta késelnek meg ártatlan embereket, erőszakolnak meg gyermekeket és fiatal lányokat, rongálnak templomokat és múzeumi értékeket, s közben arról is papolnak nekünk, hogy mindezt tűrnünk kell, mert ilyen a világ. Az ő világuk. Az ugyanis tényleg ilyenné lett. S mert szuverenitásunkat jórészt elvesztettük, amióta ebbe a gyülekezetbe beléptünk, hát nehéz elhinnünk, hogy könnyen visszaszerezhetjük.
Naponta kell értesülnünk például olyan tényekről, jelenségekről, miszerint az illegális migráció miatt újra határzár lehet Európában. El kell tűrnünk azt is, hogy a rezsicsökkentéstől kezdve az abortuszellenes kampányig mindent, de mindent, amelyet mi, magyarok elhatároztunk, bevezettünk, farkasvicsorgással bírálnak már régóta, szigorúan a szuverenitás, a szabad véleménynyilvánítás jegyében. Korrupcióról szájalnak, mintha sosem hallottak volna Eva Kailiről. Továbbá a díszes társaság rendre szemet huny afelett, hogy az unió több tekintetben zuhanórepülésben van, azaz gazdaságilag visszafejlődik, a biztonságos életet nem tudja garantálni, viszont mást sem csinál, mint a más háza táján próbál söprögetni, de még ebben is amatőr szinten teljesít. Nézetem szerint ugyanis recseg-ropog az unió intézményrendszere, ugyanakkor tudjuk, hogy a politikai intézményrendszerek haldoklása általában sokáig szokott tartani. Ez persze nem vigasz, hanem éppenhogy rossz hír, mint ahogy nem vigasz a világban folyó háborúk eszkalálódása sem. Azt pedig szinte biztosra veszem, hogy az EU továbbra is kizárólag a más háza táján fog söprögetni, a sajátja előtt sosem, valamint továbbra is marad háborúpárti, no meg épp oly tehetségtelen, erkölcstelen, mint amilyennek a kezdetek óta mutatkozik.
Marad tehát a sokakat érdeklő kérdés: vajon meddig kell várnunk arra, hogy ez az unió valahogy elenyészik, valahogy kimegy alólunk, és eltűnik abba a semmibe, amelyet sajnálatosan maga teremtett, kevesek meggazdagodására és sokak elreménytelenítésére. Nem tudom a választ, hátha valaki tudja. Azt ugyanis lehetetlennek tartom, hogy ez a gyülekezet valamikor is elkezdene a saját háza táján söprögetni.
Utóirat: Kicsit elszégyelltem magam a fenti elmélkedés írása közben, hiszen az idézett közmondás, miszerint először a saját háza táján söprögessen az ember, mielőtt bírálni kezdené a mások házát, bizony ránk is érvényes. S akkor két példával hozakodom elő. Az első: komolyan vehető-e a politika egy olyan országban, ahol egy úgynevezett Kétfarkú Kutya Párt polgárjogot nyer? Kérdem én, hogyan mer bárki is viccet csinálni közösségek életéből, nevetségessé tenni intézményeket? Avagy immár tudomásul kell vennünk azt, hogy holnaptól – mondjuk – Macskafül, Bolond Istók, Vigyor, Szundi és más abszurd és idióta elnevezést kapnak, kaphatnak az ország és a települések életét meghatározó pártocskák és azok működtetői? Egyáltalán, miféle jogrend az, amely ilyesmit megenged? S ezek után csodálkoznak a politikusok, a jogalkotók, hogy nincs nagy kedvünk lelkesedni értük?
A másik példa is gyakran „szembejön” velünk. Az utóbbi évek, s bizony a közelmúlt is sajnálatosan bebizonyította, hogy gyökeret vert az a szokás a politikai életben, hogy ha egy házaspár, vagy egy család valamelyik tagja fontos beosztást kap, akkor a hozzátartozójának is fontos beosztás jár. Ezt brancsszellemnek nevezik sokan, én meg egy felháborító szokásnak. Nem kell ujjal mutogatni e felvetés kapcsán sem senkire, hiszen régóta tapasztalhatjuk, hogy ez mára gyakorlattá vált. Vajon mivel lehet magyarázni, pontosabban elhitetni az emberekkel, hogy ez így tisztességes? Sehogy. A közmondást meg ne feledjük: „Nézd meg előbb házad táját, aztán söpörd más portáját.”
A szerző újságíró
