LMA
2024. október 19. szombat. 7:08
Észak-Korea szárazföldi csapatainak létszáma durván 1,2 millió fő, amelyből körülbelül kilencvenezer a különleges műveleti erőkhöz tartozik. Utóbbiak jelentik az állam egyik legfélelmetesebb csapatát, lévén ők – jelenlegi tudásunk szerint – a legjobban motiváltak és igen magasan képzettek, továbbá a fegyverzetük és felszerelésük is jónak mondható.
A hírszerzési információk alapján a teljes szárazföldi létszám legkevesebb nyolcvan hadosztályba van szervezve, de ezen kívül készenlétben áll alsó hangon huszonhét-harminckét tüzér, húsz gépesített és tíz-tizenhárom harckocsidandár is. Ehhez a félelmetes tételhez jönnek a kiképző-alegységek, elszórt harckocsi és tüzérezredek, a haditengerészet (hatvanezer ember) és a légierő alakulatai (százezer ember), valamint amolyan konyakmeggyként a torta tetejére az atombombával is bíró rakétacsapatok. Utóbbiak létszámára igen eltérő becsléseket találunk, de az bizonyos, hogy ha nincsenek is több tízezren, a legnagyobb pusztítást mégis ők (lennének) képesek okozni bármiféle ellenségnek.
Csak a miheztartás végett érdemes leírni, a tartalékosok mennyisége meghaladja a nyolcmilliót – míg a határőrség és a rendőrség együttesen olyan félmillió egyenruhást tömörít. E mellett létezik egy munkásgárda is, de hogy annak mi a reális harcértéke és létszáma, csak a jó Isten a megmondhatója.
Rátérve a „vasakra” Phenjannak akad durván ötszáz könnyű és háromezer-ötszáz közepes harckocsija, két-két és félezer páncélozott gyalogsági járműve, három-négyezer eltérő kaliberű vontatott és négyezren fölüli önjáró tarackja-ágyúja, csaknem tízezer aknavetője, számolatlan mennyiségű rakéta-sorozatvetője, félezer vadászgépe és ugyan ennyi helikoptere, két-háromszáz szállítógépe – hogy csak a nehezebb technikát említsük. (Akad a kollekcióban persze hadihajó, csöves légvédelmi ágyú, lokátor és még seregyni más eszköz is, de ezek felsorolásától most eltekintünk.) A ballisztikus rakéták kilövésére alkalmas berendezés olyan ezer lehet – de hogy mennyi „belevalójuk” akad, azt tán az amerikai hírszerzőszolgálatok sem tudják.
Egy biztos, mindenből jut az oroszoknak mostanság bőven – s bizonnyal marad is még gazdagon.
Az arzenál tehát irígylésre méltó – nem úgy, mint az újoncok sorsa. A szökevények beszámolói alapján a bevonultatottakat folamatosan megalázzák, kényszerdolgoztatják, s nem tritka a testi és a lelki erőszak sem. Az ellenállásnak sok értelme nincsen, a renitenseket ugyanis rögvest elnyelik a kényszertáborok. Mindennapos jelenség, hogy a régebben beöltözöttek naponta megverik, értelmetlen feladatokkal terhelik (értsd: szivatják) az ifjakat. Az embertelen viszonyok okán tömeges az öngyilkosság – de aki esetleg túléli az önpusztítást, az további büntetésekre számíthat. Mivel a fiatal lányok is részei a véderőnek, az ő sorsuk jó eséllyel még ennél is rosszabb lehet.
Az ellátás – hacsak nem várható a „kedves vezető” fölbukkanása -, a pocsék szóval jellemezhető leginkább.
A teljes tisztánlátáshoz érdemes leírni, a hírszerzési jelentések alapján Észak-Koreában gyakorta a kiképzési feladatokra is éppen hogy csak csurran-csöppen némi benzin, gázolaj és kerozin – de a kezdők a lőszer terén sincsenek túlzottan eleresztve. A látványos, hang és fényjelenséggel járó, a kommunista rezsim által előszeretettel reklámozott hadgyakorlatok ne tévesszenek meg senkit, ezek mindenhol arra szolgálnak, hogy a külvilág felé az erőt demonstrálják. Ám Észak-Korea esetében nincs semmiféle biztos támpontunk arra nézve, hogy az állami hírügynökség fotói mennyire friss – és legfőképpen: milyen rendszerességgel megismétlődő – eseményeket tárnak a szemünk elé. Ám a titkosszolgálatok itt-ott fölbukkanó jelentései alapján inkább a ritka, mint a sűrű puffogtatásokra érdemes nagyobb tételben fogadni.
Ugyanakkor – ha tetszik: a nagy „córesz” ellenére – a raktárak bizonyíthatóan dugig vannak tömve készletekkel, amivel nagyjából négy hónapig biztosan bírnák az intenzív harcokat. A hadsereg számára több mint félezer napra elegendő fejadagot deponálnak – egy olyan államban, ahol rendszeresek a súlyos éhezések.
S mindezen túl marad egy óriási kérdőjel. Jelesül senki – jó eséllyel még a helyi vezetés sem – képes válaszolni arra a kérdésre, mi történne akkor, ha a hadvezetés valóban háborúba vinné a népet és tömegesen, milliószámra adna fegyvert az amúgy mélyen elnyomott és sanyargatott nép kezébe.
