2024. október 20. vasárnap. 6:1
Az Európai Unió okosai a minap a több fronton is zajló háborúkról, valamint egyéb válságokról tárgyaltak, nem is titkolva, hogy az ukrajnai háború minden vetületét meg óhajtják vitatni, mint ahogy eddig is megpróbálták – mondhatni zéró sikerrel. Tapasztalataink azt mutatják, hogy ez a vita várhatóan éppoly hiábavaló lesz, mint amilyen az összes eddigi volt, legfeljebb Ursula asszony még többet és erősebben ölelgeti az ukrán elnököt. Kíváncsiak lennénk, vajon a béke szó egyáltalán előkerült-e a díszes társaságban, a harcmodort illetően meg vajon Ilaria (a magyarverő olasz antifasiszta) fog-e tanácsokat osztogatni? Nem állítom, hogy naponta böngészném a brüsszeli gyülekezetben felszólalók hozzászólásait, véleményeit, de a béke szót talán a legkevesebbszer az ott ülők használják. S milyen a nem létező véletlen, számos félretett újságomból előkerült egy huszonnyolc évvel ezelőtti napilap, mely II. János Pál pápát idézte. Nem ismertem ezt az üzenetét, de mint mindig, ez sem csak az akkori időknek, tehát az 1996. esztendőnek szólt, hanem a mának is. Először persze menjünk vissza az 1996. esztendőbe. Itthon abban az évben leginkább Bokros Lajos miniszter gazdasági megszorításai szolgáltattak témát és okoztak elégedetlenséget és megosztottságot a belpolitikai életben, majd pedig a pártcsatározások. Ami a külföldi eseményeket illeti, onnan olyan hírek jöttek, hogy például egy szuperszámítógép egy partiban legyőzte Gary Kaszparov sakk-nagymestert, meg Kuala Lumpurban elkészült a világ akkori legmagasabb épülete, a 460 méteres Petronas ikertorony, valamint Borisz Jelcint választották meg az Oroszországi Föderáció elnökévé, novemberben meg Bill Clinton lett az Egyesült Államok elnöke.
Nos, ilyen hírek tengerében szólalt meg tehát abban a bizony elég zavaros 1996. évben, az úgynevezett béke-világnapi üzenetében II. János Pál pápa, aki mindnyájunknak feladatává tette a megbékélést. Tudjuk, hogy ő bizony látnok is volt. Békességet óhajtott az egyházak közt, békességet a politikai indulatokban. Üzenetének címében mondta ki a legfontosabbat, egyben tanácsolva a feladat megoldásának, azaz a békének az esélyét is. Ez így szól: „Élj megbocsátással, békében lesz részed!”
Huszonnyolc esztendő telt el az üzenet megjelenése óta. Nincs már köztünk II. János Pál, nincs számos neves politikus, az idő szalad, ám megbocsátásról, békéről, hitről a „keresztény” Európában kevés hiteles szó esik. Mondhatni szinte semmi. Annál több viszont a világháború közelgő lehetőségéről. Mostanában ezt szinte naponta halljuk, miképpen „polgárjogot” nyert a „háborúpárti” és a „háborúellenes” jelző is, mi több, az előbbit, tehát a „háborúpárti” jelzőt büszkén viselik az Európai Unió végtelenül álságos hölgyei és urai, sosem válaszolva arra a kérdésre, hogy miképpen képzelik el életüket attól a perctől kezdve, amikor kitör egy újabb világháború? Keresztény hitünknek része a megbocsátás képessége. Rettentően nehéz feladat, de nem lehetetlen. Egyénileg – személyes sorstól függően – talán könnyebb. Kollektívában nehezebb. Már csak azért is, mert egyénileg is, meg közösségben is egyre inkább úgy érezzük, hogy védtelenek vagyunk a politikával, a fenekedő politikusokkal, az ideológiai manipulációval szemben. Akik persze rendre azt mantrázzák, hogy mi választottuk meg őket. No persze, csak a tetteik számonkérésére, ígéreteik orruk alá dörgölésére jószerével semmi lehetőségünk. Legfeljebb arra van, hogy egy következő ciklusban nem rájuk szavazunk. Most viszont még ott tartunk, hogy nyugodtan uralkodhatnak felettünk, riogathatnak, mi több, tudtunk és beleegyezésünk nélkül sodorhatnak bele háborúba, a legvéresebbe is. Azt a titkot pedig igen gondosan őrzik, hogyan és milyen parancsokkal, áldozatokkal állnak elő velünk szemben, ha háborúpártiságuk célt ér, miként azt sem árulják el, ők hogyan és hol fogják megúszni minden idők legpusztítóbb háborúját, mellyel az utóbbi hónapokban oly sokszor fenyegettek már bennünket.
A szerző újságíró
