Az írószövetségi tagsághoz két, már hivatalosan is író kolléga ajánlása kellett, aztán felvételi döntéssor, ezt követte a közgyűlés elfogadó szavazása. Engem a katolikus vonal két kiválósága támogatott: Czakó Gábor és Nagy Gáspár. 1989-ben megkaptam az írószövetségi tagsági igazolványt, akár mutogathattam is volna, tessék, író vagyok. Az is maradtam hivatalosan, de a tagsággal járó hercehurcát már akkoriban sem szerettem, agyamra ment az néhány gyűlés, amit írótársaim izgága tömegével kellett végigülnöm később.
A Művészeti Alapba Csajka Gábor Cyprián vitt be, ehhez legalább egy megjelent könyv kellett. Fizettem a tagdíjat, itt is adtak fényképes igazolványt, amivel például elmehettem alkotni az alkotóházakba. Például a szigligetibe. Egyébként én egyszer sem alkottam alkotóházban. Amit ekkoriban ezen a téren, mármint írásmennyiségileg teljesítenem kellett, az már megvolt. A Schwarzenegger el volt utazva című regényem kéziratát 1990-ben beadtam a Magvető Könyvkiadóhoz. Ültek rajta. Két évig. Jó, közben volt egy rendszerváltás, meg mindenféle politikai meg egyéb hisztéria, de 1992-re már elfogyott a türelmem, már ami a regényem kiadásának idejét érintette. Keszthelyi Rezsőtől, a kiváló költőtől és magvetős szerkesztőtől megtudtam, hogy belátható időn belül ott nem fogják kiadni. Azt mondta, igen kiváló lesz ez a könyv, de most olyan helyzetben van a Magvető, hogy azt nem adja, nem adhatja ki. Ki tudja, mi lehetett ennek a döntésnek a hátterében? Nem sértődtem meg, már csak azért sem, mert Széky János közvetítésével a kézirat Pozsonyba, a Szigeti László irányította Kalligram Kiadóhoz került. 1993-ban kinyomtatták. Ott volt végre a kezemben a szépnek látott, színes borítójú regény.
Az Írószövetség szervezte a Schwarzenegger-kötet első bemutatóját. Tornai József elnöktől megkaptunk minden támogatást, elegáns, bordó kartonpapírra kinyomtatták a meghívókat, amiket szét is küldtek. Egy akkoriban, irodalmi berkekben, igen jelentős ember vállalkozott a regényem bemutatására. Az esemény előtt két nappal felhívott, és arról tájékoztatott, hogy ő megbetegedett. Mit mondhattam volna? Gyógyulj meg, tettem le a kagylót, aztán néhány percig azon spekuláltam, hogy vajon ennek a betegségnek köze lehet-e bizonyos politikai érdekcsoportok mozgásához. Gyorsan abbahagytam az ilyen típusú morfondírozást, azonnal gondoskodnom kellett a helyettesről. Megkértem Sebeők Jánost, akivel akkorra már igen jó, barátinak mondható viszonyban voltunk, hogy mondana-e valamit a könyvemről. Hát, nyújtotta el jellegzetes hanghordozásával a szavakat Sebeők, természetesen.
Elég sokan összegyűltek az Írószövetség tanácskozótermében a bemutatóra. Különösebben nem izgultam. Tudtam, nagy mutatvány készül. Sebeők elkérte a gyerekem kézisúlyzóját, ebből már sejtettem, hogy itt valami jellegzetesen Sebeők-akció következik. Mint amikor bezáratta magát az állatkerti párducketrecbe
Úgy is lett. Tornai József köszöntötte magát és minket, majd behívta a színre a könyvbemutató embert. Óriási csend támadt, amikor a csontsovány Sebeők János fakó kelet-német, lukacsos atlétatrikóban, kezében a súlyzókkal integetve, a mikrofon elé állt és közölte, hogy ő most Arnold Schwarzenegger helyett megmutatja nekünk, hogy milyen is a lelki, szellemi bodybuilding. A közönség néma csendben, a mutatványtól megdöbbenve hallgatta az írót. Mindenfélét beszélt, volt abban filozófia, szociológia meg persze költészet, és mindent nagyon különössé tett a látvány. A tornatrikós, vézna, szemüveges ember testbeszéde, miközben a regényemet méltatja.
Emlékezetes este volt. A végén ettük ott az írószövetségi szendvicseket, a közönség mosolyogva gratulált. Leginkább Sebeők Jánosnak a csodálatos beugrásáért. Én azóta is hálás vagyok neki, és nem spekulálok azon, hogy miért hagyott cserben engem a nagynevű irodalmár.
