Varga Judittal sokkal fontosabb dolog történt, mint a lemondása a miniszterségről vagy leleplező vallomása a bántalmazó volt férjéről. Ez pedig az, hogy kitanulja az asztalosmesterséget! Társadalomépítő, -formáló példa ez, jelentősége túlmutat önmagán! Volt erre példa a környezetében. Lépését a közvélemény, a média kissé gúnyosan fogadta: egy volt igazságügy-miniszter elmegy asztalosnak? Micsoda visszalépés ez a karrierjében? Miért gondolom mégis azt, hogy ez nem süllyedés, hanem nagyszerű példa? Előbb helyezzük az ügyet tágabb összefüggésbe!
Az utóbbi évtizedekben egy tömegelit jött létre, amelynek az alapja az, hogy a felsőfokú végzettség vált csúcsértékké, vagy ahogyan David Goodhart Fejjel, kézzel, szívvel című könyvében írja: „A politikai közhelyek nyelvén szólva a »legokosabbak és a legjobbak« manapság előrébb valók, mint a »tisztességesek és a szorgalmasok«. Az olyan tulajdonságok, mint a jellem, a tisztesség, a tapasztalat, a józan ész, a bátorság és a munkára való készség korántsem lényegtelenek, de viszonylag kevesebbre tartják őket.” Az említett könyvben a Fej-munka a kognitív képességekre alapozott értelmiséget, a Kéz-munka az elsősorban manuális készségekre alapozott munkavégzést, a Szív-munka a gondoskodáshoz szükséges számtalan, szereteten és odaadáson alapuló tevékenységet jelenti. Az utóbbiak az egészségügyben, az oktatásban, a családok „ajándékgazdaságában” (amelyet „láthatatlan munkának” is hívunk) végzett feladatok, hagyományosan a nőkre hárulnak. A három között az egyensúly vészesen megbomlott: a Fej túlzottan egyeduralkodóvá vált, a Kéz és a Szív vészesen leértékelődött. Ennek mélyen lappangó, társadalmi szintű elégedetlenség a következménye. A Fej-készségek mérésére számos módszer van, elsősorban az IQ-tesztek. A Kéz- és a Szív-készségek mérésére nincsenek bevett módszerek. Mintha egy remek asztalos nem lehetne rendkívül intelligens, nem rendelkezhetne magas IQ-val. „A gazdag országok gazdasági és társadalmi rendszere, amelyben egykor méltó helye volt a legkülönbözőbb képességeknek és adottságoknak – az ipar szak- és betanított munkásainak körében, a mezőgazdaságban, a katonaságnál, az egyházban, a családok életében –, ma a kognitív osztályoknak, a Fej-embereknek, a sikeres értelmiségnek kedvez.”
Lássunk ezzel szemben néhány pozitív (és személyes) példát! Van nekem egy kiváló asztalos barátom, aki sajnálatos módon siketnéma, ennek ellenére kevés intelligensebb embert ismerek, aki ezzel a súlyos hendikeppel meg tud birkózni, ha körülnézek a házunk táján, az alkotásai – a gyönyörű kútház, a tornác, a házon belül a bútorok – mind a keze munkáját dicsérik.
A szakképzés jelentős erőfeszítések ellenére nem tud méltó versenytársa lenni a magasabb presztízsű egyetemi képzésnek. Az újító törekvésre hadd hozzak egy konkrét példát! Közvetlenül a rendszerváltozás után részt vettem a gödi piarista szakmunkásképző iskola megalapításában, amely Jelenits István piarista tartományfőnök szívügye volt. Ebben az alapító Kalazanci Szent József eszméjéhez való visszatérést emlegette, aki nem elitképzéssel foglalkozott, hanem a korabeli szegény családok kallódó gyerekeit gyűjtötte össze. A gödi iskola alapítása előtt elmentünk Németországba, hogy megnézzük az akkor ott éppen megújuló szakképzés rendszerét: szinte visszaállították a hajdani céhrendszert, ezzel rendkívüli presztízst adtak a rendszernek. A festő szakmának például tíz fokozatát állapították meg, ahol a legmagasabb fokozat a templomi díszítőfestés volt. Mindegyik fokozathoz mestervizsgát kellett tenni. De ez igaz volt valamennyi szakmára. Nem véletlen az, hogy a gödi iskolában az ács szakmát egy építészmérnök oktatta, akivel karöltve olyan „mestermunkákat” készítettek, mint a pápalátogatáshoz a Hősök terére készített tribün talapzata, amelyet úgy kellett megcsinálni, hogy az anyagot sérülésmentesen vissza lehessen nyerni. Vagy építettek egy templomtornyot az iskola udvarán, amelyet helikopterrel szállítottak a helyére. Ezek olyan élmények voltak a diákok számára, amelyek szakmai méltóságot biztosítottak számukra. A kőfaragó szakoktató az ország egyik legjobb cégét hagyta ott a tanításért, a műkovács mester egy iparművész volt, aki nemcsak a szakmai fogásokat tanította meg, de elvezette őket a formaművészetig is. Jelenits tanár úrnak az eszméje az volt, hogy azok a fiatalok, akik nem szeretnek tanulni, de a kezük és a szívük a helyén van, a szakmunkásképzésben először ezekre a készségekre alapozva sajátítsanak el szakmai tudást, a közismereti tárgyakra csak később kerüljön sor. A kisebb létszámra, maximum tíz főre épített műhelyszervezés is ezt a célt szolgálta. Sajnos a megújuló szakoktatás a kilencvenes években a közismeretre helyezte a hangsúlyt, még sajnálatosabb, hogy a piaristák a közelmúltban bezárták ezt az úttörő jelentőségű intézményt…
Persze pontosan tudom, hogy a magyar szakképzésben tanulók számára kiváló Szakma Sztár versenyek vannak, és az EuroSkills és WorldSkills versenyeken a magyar szakmunkástanulók remekül szerepelnek. Ennek ellenére nem szélesedik ki a Kéz és a Szív társadalmi megbecsültsége. Olyan társadalmi közhangulatra van szükség, amelyben a Kéz és a Szív sajátos készségekre és képességekre alapozott tevékenysége nagyobb elfogadást kap. David Goodhart írja: „Az egész fejlett világban van egy olyan életminőségi mutató, amelyik folyamatosan romlik, és ez a mentális egészség. A mentális jólét azt jelenti, hogy értelmét és célját látjuk az életünknek, és – a boldogsággal kapcsolatos kutatások szerint – azt az érzést is, hogy részei vagyunk valami önmagunknál nagyobbnak, hogy hasznára lehetünk másoknak, akiknek szükségük van ránk. Az élet értelméhez vezető legjobb út a szereteten, a kölcsönös függésen és a szolgálaton keresztül vezet. Más szóval a Szív birodalmán át. Ez a Kézre is vonatkozhat. A mezőgazdaságban vagy egy kerékpárjavító műhelyben a kezünkkel és a fejünkkel végzett, produktív munka az adott helyen és időben való jelenlét örömét idézi elő, annak tudatosulását, hogy sokkal többek vagyunk egy testetlen értelemnél vagy egy befőttesüvegbe zárt agynál.”
A cél az, hogy a Kéz- és a Szív-munka ugyanolyan büszkeséggel töltsön el minket, mint a Fej-tevékenységek. Ezt úgy érhetjük el, ha a szakoktatásban a műhelyek étoszát helyezzük a középpontba, amelyeknek sajátos illatuk, ízük van, a szerszámok fogása, használata a kéz és az agy közötti idegpályákat sajátosan alakítja. De említhetem Márai Sándornak a Kassai polgárok című művének nyitójelenetét, amikor János kőfaragó mester ezekkel a szavakkal indítja külhonba a fiát tanulni: „Látnod kell a német, az olasz és a francia köveket. Meg kell ismerned a fogást és a módot, ahogyan a külföldi mesterek markolják a vésőt és a kalapácsot. (…) Tudd meg a módot, hogyan rögzítik kőbe az emberi lélek titkát? Ez halhatatlan, és megmarad. (…) Kő, festett vászon, írott pergamen, mindez anyag csak. Felveszi és magába szívja azt, ami örök az emberben. (…) Tudjad, hogy minden, ami szép, emberien hasznos és okos, összetartozik. A templomokban és a műhelyekben ugyanaz a lélek szól Istenhez és a világhoz.”
Most, amikor egy nagyszerű döntés születik a „munkáshitel” bevezetéséről, ennek az egyik hivatása az lehet, hogy kiegyenlítse, helyreállítsa a Fej, Kéz és Szív megbomlott egyensúlyát, erre sok minden ráépülhet. Ezt a forrást a szakmai tudás legmagasabb szintű elsajátítására, saját vállalkozás indítására, életkezdésre lehet fordítani. A felsőoktatásban remélhetőleg újrainduló Erasmus- és Horizont-programok mintájára a szakképzésben részt vevők számára is legyen lehetőség külföldi intézményekben tanulni – Márai szavaival kellene útnak indítani a tanulni vágyó fiataljainkat. Többszintű mesterképzésre volna szükség minden Kéz- és Szív-szakmában, szinte vissza kéne állítani a hajdani céhrendszer ma is követhető hagyományait. Fel kéne karolni a ritka szakmákat, csak hogy a hozzám közel álló építő szakmákat említsem: óriási hiány van szinte minden építő tevékenységben, különös tekintettel a műemlékek megújítására (kőfaragó, ács, asztalos, fémműves, szigetelő, műbádogos stb.)
Még egy fontos gondolat: az úgynevezett „kreatív iparban” ma már a fejlett országokban a munkaerő tíz-húsz százaléka dolgozik, ez a szektor az átlagosnál kétszer gyorsabban képes fejlődni. Ide tartoznak a következők (a teljesség igénye nélkül): kézművesség (például a fazekasság, fafaragás, üvegművesség stb.); kultúraközvetítés, előadó-művészet; vizuális művészet (festészet, szobrászat, fényképészet stb.); audiovizuális tartalmak (film, televízió, rádió); könyvkiadás és nyomtatott média; újmédia (szoftvertervezés, videójátékok, digitalizált kreatív tartalmak); kreatív szolgáltatások (építészet, reklám- és hirdetési ipar); iparművészet, belsőépítészet; grafika, formatervezés; divattervezés, ékszerkészítés; különféle játékok készítése. A kreatív iparnak vannak specializált felsőfokú intézményei, azonban olyan egyelőre nem létezik, amelyik szakképzési szintről indulva, mintegy a kreatív iparágak kölcsönhatásaira, szinergiáira számítva – az összművészet mintájára – „összkreativitást” egy helyen tanítana középfokon.
Varga Judit új kezdete számos irányba indítja el a gondolkodást, a legfontosabb talán az, hogy a Fej, a Kéz és a Szív egymásra utaltságára mutat. Vagy ahogyan Németh László A minőség forradalma című esszéjében írja: „Az ember ezermesternek született. Nincs nagyobb méreg számára az alvó képességeinél. A satnya testű ember kedvetlen, de még kedvetlenebb, akinek a képességei petyhüdtek el. Az ember képességeivel gyökeredzik a világban, azzal kapaszkodik, amit meg tud csinálni. (…) A minőségért forrongó ember (…) olyan államért fog küzdeni, amely megbecsüli a munka egyéni együtthatóját, teret ad a minőségnek, (…) és a vállalkozások nagy mellérendelésében munkatérrel jutalmazza a munkát.”
A szerző építész, volt országgyűlési képviselő
