LMA
2024. október 22. kedd. 17:06
Képzeljük el egy pillanatra, hogy Kijev atombombát fabrikál. Gyárt mondjuk ötöt, és elkezd vele fenyegetődzni, hogy ha nem kap további segítséget a Nyugattól, beveti – vagy ha az oroszok megint elérik Kijevet, akkor aztán rögvest ledobják rájuk a sufnituning nukleáris eszközüket.
Utólag végiggondolva és összerakva a világpolitika kulisszák mögött zajló történéseit, jó eséllyel kijelenthető, Moszkva szeptemberben nem véletlenül változtatta meg nukleáris doktrínáját. A lépést kifejezetten azzal a céllal tették meg, hogy szükség esetén atomcsapást tudjanak mérni Ukrajnára – illetve bármilyen olyan agresszor államra is, amely ugyan nem rendelkezik nukleáris eszközökkel, de egy másik, atomfegyverekkel bíró ország erőteljes támogatását élvezi.
Fontos megjegyezni, Kijev elméletileg rendelkezik azokkal a képességekkel, melyek birtokában tömegpusztító fegyvereket gyárthat. Igaz, a végtermékek mennyisége legfeljebb pár darabra korlátozódhat – viszont az is áll, hogy azokkal is nagy pusztítást lehet véghezvinni a túloldalon.
Ahhoz, hogy fölfogjuk, miféle irgalmatlan feleletet kapna Ukrajna, fontos megjegyezni, az 1980-as évek közepén a világ atomhatalmainak összesen több mint hatvankétezer nukleáris robbanófeje állt készenlétben a raktárakban és a silókban. Ebből az Egyesült Államok és a Szovjetunió hatvanezret halmozott föl, míg a többieknek összesen nem volt ezer példányuk. Ma a mindenféle leszerelési tárgyalásoknak köszönhetően az oroszoknak olyan hétezer, az USA-nak hatezer-ötszáz – míg a futottak még kategóriában Párizsnak cirka háromszáz, Pekingnek valamivel kevesebb, az Egyesült Királyságnak kicsivel több mint kétszáz, Indiának és Pakisztánnak olyan százhúsz-százharminc, Izraelnek nyolcvan, míg Észak-Korának öt-tíz efféle eszköze lehet.
Mint a fentiek is jelzik, ha Kijev el is érné Phenjan színvonalát, s ne adj Isten be is vetné azt, Moszkvának még akkor is – apró képzavarral élve – bőven lesz mit aprítania a tejbe. Arról nem is beszélve, hogy az ukránok hazai bázison csak viszonylag csekély, pár kilotonnás eszközöket képesek összetákolni, míg odaát ennek – a hatóerőt tekintve – többszöröséből is annyi van, amivel egész Európát el lehetne népteleníteni.
Nukleáris fegyvert amúgy „nem olyan nehéz készíteni”, mint első „blikkre” gondolnánk, pláne, ha az embernek van hozzávalója, pár hónap alatt tető alá képes hozni a terméket. Nem éppen apróság, ezért érdemes leírni: az atombomba esetén maghasadás, míg hidrogénes verziónál a magfúzió következtében szabadul föl az atommag kötési energiája.
Fontos megjegyezni, paradox módon az orosz szegénység járult hozzá leginkább ahhoz, hogy Moszkvának nem elavult a készlete. Lévén e termékek nem az öröklétre születtek, s pont úgy létezik szavatossági idejük, mint a bolti kenyérnek vagy tejnek. Az amerikai plutóniummagok durván nyolcvan, míg a szovjet/orosz verziók tíz-tizenöt esztendőre voltak/vannak hitelesítve. Ezért Moszkva – az Egyesült Államokkal szemben – az önfenntartás kényszeréből nem építette le teljesen robbanófejgyártó és -építő kapacitásait.
Hiszen ha ezt megteszi, már nem lenne mit bevetnie – akár Kijev ellenében is.
