Mivel a hivatalban kötelező lett az internetes ügyintézés, J. Károly is egyre magabiztosabban igazodott el a virtuális világban. Ezt a képességet haza is vitte magával, és az okostelefon használata sem jelentett megterhelő nehézséget számára. Kivéve az olvasást és a képek böngészését folyton megzavaró rendkívüli ajánlatokat. Egyszer szóvá tette a büfés Eszternek, hogy a telefon a tévénél is rosszabb, és a munkahelyi internetnek az a legnagyobb előnye, hogy nincsenek rajta hirdetések, viszont a főosztályvezetői körleveleket nem sorolta az előnyök közé. J. Károly sajnálta, hogy az ügyfelek leveleiből eltűnt a kézírás. Régen, mielőtt eldöntötte, hogy az ügyben ki az illetékes, tanulmányozta a kézírást, és elképzelte, hogy a panaszos vajon milyen ember lehet. Igaz, a feldolgozással lassan haladt, mert a fantázia sok idejét elvette.
Ha tévét néz, átkapcsolhat egy másik csatornára, de a telefon csak akkor hagyja kilépni, ha elárulta, miért nem szeretné látni a hirdetést. Persze a reklámokat a tévében is mindenütt ugyanabban az időben vágják be, s a néző nem menekülhet másik csatornához sem. Olyan érzése támad, mintha mindegyik sorozat ugyanarról szólna: a betegségekről, a női és férfi dolgokról, a gyógyszerekről, vitaminokról és a sörről, mosószerről, fogkrémről és fűnyíróról, a szerencsejátékról, kávéról és élelmiszerekről, beleértve a kutyatápot is, az akciókról és megint az akciókról.
Egy átlagos tévénéző naponta százötven reklámmal is találkozik, de ez semmi ahhoz képest, hogy egyetlen nap akár negyvenezer reklámfilm is adásba kerülhet. Hétfőnként ennél több. Ez egyértelmű bizonyítéka annak, hogy mennyire megváltozott az élet. Még emlékszik, amikor hétfőn adásszünet volt. J. Károly ma is szívesen beiktatna néha egy-egy adásszünetet. Ennek az volna az előfeltétele, hogy a hétfő vagy más estéket a büfés Eszterrel tölti. Ugyan helyette olvashatna is, Karcsinak, a teknősének elpanaszolta, hogy könyveinek a fele szomorú, amitől még jobban elszomorodik, a másik fele boldog, amitől szintén elszomorodik. Inkább az internettel bajlódik, amitől nem lesz szomorú, csak dühös.
Eszter nemrég a düh személyiségre gyakorolt negatív hatásairól beszélt neki. Az benne a csapda, hogy az sem jó, ha szabadjára engedi, az sem, ha elfojtja a dühét. Egyik esetben börtönbe, a másikban kórházba kerülhet, és legrosszabb a börtönkórház. Eszter szerint az internet olyan, mint a börtönkórház: átmenetileg a gyógyulás jeleit tapasztalja az ember, és csak utána veszi észre, hogy megvastagodtak körülötte a virtuális rácsok.
J. Károly gondolta, hogy megnézi, mit jelent a kifejezés, amit a büfés Eszter említett, hogy sokan virtuális módon élik az életüket. Vannak például olyan politikusok, akik azt hiszik, hogy a közösségi oldalakon létrehozhatják egy olyan személyiségüket, amelyik éppen az ellentéte az igazinak, és nem fog rájönni senki a csalásra. Talált is egy meghatározást, amelyik nagyjából arról szólt, hogy a virtuális tapasztalat olyan mesterséges személyes élmény, amely megközelíti a valóságot, és még az internet sem kell hozzá. Ilyen például a „láthatatlan kiállítás”, amelyik egy tökéletesen elsötétített színhelyen a vakságot teszi átélhetővé.
Amikor valaki az interneten éli az életét, önként választja a vakságot. Észre sem veszi, hogy nem ő irányít, hanem az algoritmus. Vakok között még egy félszemű algoritmus is tud olyan utasításokat adni, amelyektől nemcsak a látóképességét veszíti el az ember, hanem agysejtjeinek a többszörösét is egy alkoholistáénál. J. Károly nem tudta pontosan, mi az algoritmus, de Eszter mintha azt említette volna, hogy a kiszámíthatóságon alapszik.
„A győzelem egyik útja a kiszámíthatatlanság”, mondta a nő, még mosolygott is hozzá, mintha csak magára gondolt volna. „Ha egyszer megnéz egy utazási oldalt, kedves Károly, biztos lehet benne, hogy a következő hetekben csupa utazási ajánlatot fog kapni az internettől. Legjobb, ha meg sem néz semmit! Az algoritmusok kieszelői meg tudnak őrülni a digitális nomádoktól. Ők semmilyen nyomot nem hagynak maguk után a világhálón, így nem is lehet sem ellenőrizni, sem befolyásolni őket.”
J. Károly hitt Eszternek, mégis tett egy ellenőrző próbát, rákeresett a Budapest–Peking útvonalra. A következő kattintásnál repülőjegy- és szálláskínálatok sora bukkant fel, majd bepötyögte Las Vegast, mire megtudta, hogyan juthat el Pekingből Nevadába. El kellett fogadnia a sütiket, nem akarta az idejét pazarolni a személyre szabással, és még ki sem léphetett az oldalról, kapott egy bónuszt egy virtuális pókerjátékra, amit nagy nehezen sikerült eltüntetnie a képernyőről. Gondolta, megnézi azt a híres fényképet az amerikai elnökjelölt elleni merényletkísérletről, de nem találta, biztos nem akarja reklámozni az algoritmus. Fogalma sem volt, milyen recept szerint került elő egy tudósítás a következő lapon arról, hogy nálunk nincs demokrácia. Talán az algoritmus akarta befolyásolni a tudatát.
Karcsi elkezdett rágcsálni egy cikk almát, s erről J. Károlynak eszébe jutott, hogy elfogyott az étcsokoládéja, amit hangosan ki is mondott. A következő oldalon kézműves csokoládékat reklámoztak, de furcsa módon feltűnt a képernyőn a legjobb ecuadori ingatlanokat hirdető oldal is. J. Károlynak az éghajlat nem tetszett, s azon vette észre magát, hogy Quitóból Chilébe utazik, így nem hagyhatta ki az ötnapos Húsvét-szigeti körutazást sem. A következő állomás Madagaszkár volt, hátha Benyovszky Móric nyomaira bukkan.
Éjfélre elfáradt, kimerítette a sok utazás.
A szerző irodalomtörténész
