2024. október 25. péntek. 9:37
A kultúrnyüzsgöncök nagy élvezettel ugrottak bele a Frankfurti Könyvvásár gumiszobájába. Hetekig hangoltak fellépésükre, tele volt a sajtó azzal, hogy bizonyos Roberto Saviano, az olaszok egyik legnépszerűbb írója nem került be a Frankfurti Könyvvásárra utazó százfős hivatalos íróküldöttségbe. Olaszország az idei könyvvásár díszvendége. A szenzációra éhes sajtóemberek lelkesülten írnak arról, hogy az írók fellázadtak a Savianot nem meghívó döntés ellen, sőt, elítélték az olasz politika cenzúrakísérleteit. Ez ugyanis beavatkozás – mármint delegáció összeállításilag – a kultúrába, kiabálták, és egyben azt kérték, hogy könyvvásáron konferenciát tarthassanak, ahol ezt a hallatlanul kirekesztő, diktatórikus és fasiszta ügyet meg lehet vitatni.
A konferenciát megrendezték. Ezen a hivatalos programtól magukat előkelően elkülönítő lázadó olasz írók ismételgették a nálunk is jól ismert tételmondatokat. Hogy kettészakadt az irodalmi élet, hogy a kormánypárti jobboldali újságok nevetség tárgyává teszik azokat a művészeket, akik kritikusan fogalmaznak közéleti ügyekben. Paolo Giordano olasz író egyenesen odanyilatkozott egy magyar lapnak, hogy a fentiekkel nem mond újat azoknak, akik az Orbán-kormány alatt élnek Magyarországon. A tudósítások szerint egyébként a százfős hivatalos olasz küldöttség nem tehetett mást, mint higgadtságot mutatva vette tudomásul a lázadó, minden jel szerint erősen balliberális írók konferenciázását. Szóval, higgadtnak álcázták magukat.
Olaszország hivatalos íróküldöttségének néhány tagja nem átallott az irodalom szépségéről hosszan és nyugodtan értekezni, míg a derék lázadók a szólásszabadságról konferenciáztak. Tették mindezt természetesen az egetverően jogállami Németországban, és a derék balliberális játékszabályok szerint addig dagasztották a maguk keltette botrányt, amíg eljuttatták oda a könyvvásári tudósításokat, hogy a nem hivatalos program felülmúlta a hivatalost. Miben is? Hát annak taglalásában, hogy a politika beavatkozik a kultúrába Olaszországban.
A lázadók egyik szószólója, Paolo Giordano azt mondta a vásár forgatagában, hogy náluk két évvel ezelőtt kezdődött a szólásszabadság korlátozása, nahát, milyen érdekes, mondja a gyanútlan olvasó, szóval a bajok akkor kezdődtek, amikor Giorgia Meloni kormánya megalakult. Az érzékeny olasz író egyre világosabban érzékeli, hogy súlyos következményekkel járhat, ha valaki értelmiségiként, íróként, újságíróként kritikai észrevételeket fogalmaz meg. Azt is kifejti, hogy egy jól működő liberális demokráciában az íróknak nem kell félniük a hatalom bosszújától. Odacsap az állítólag megfélemlített és csendben lapuló írótársainak, megalkuvással vádolva őket. „Az írás rendkívül bizonytalan szakma, amely mellett mást is kell csinálnunk, hogy meg tudjunk élni.”
Az olasz lázadó bizonyára nem ismeri alaposabban az irodalom történetét. Ő ír. Az úr ír. Hogy ebből csak nagyon kevesek tudnak megélni, az nem újdonság. A szegény írók kénytelenek elmenni újságírónak, szerkesztőnek, műfordítónak, dramaturgnak, filmrendezőnek, orvosnak, pilótának, katonának, fináncnak, és folytathatnánk sokáig. Ez mindenhol így volt, és így is van. Mi ezzel a baj?
Mint ahogy az is jellemző tény, hogy a lázadó írók kizárólag jobboldali, konzervatív politikai erők hatalomra jutásakor kezdenek el sipákolni. Amikor a szerintük egyedül helyes liberális nézetek képviselői irányítanak, a lázadókból a balhatalomnak csontig benyalók lesznek.
Cseppet sem mellékesen bármilyen kurzus is van, a derék lázadók műveivel vannak tele a könyvesboltok. Hol van itt cenzúra?
A szerző író
