J. Károllyal olyan rendkívüli eset történt, talán a csillagok ritkán ismétlődő konstellációja miatt, amilyenben már legalább húsz éve nem volt része. Alig egy hónapon belül háromszor kellett vonatra ülnie, ráadásul az úti cél az ország különböző pontjaira esett, ez ugye összesen hat alkalom, mert vissza is kellett utazni.
A jegyvásárláshoz a böngésző az internetes applikációt és a bankkártyás fizetést javasolta, ő viszont ragaszkodott a hagyományos sorban álláshoz. Ettől a környezetvédelmi okok sem tántorították el, ugyanis naponta elszomorodik, hogy milyen állapotban van az utcai kukák környéke, az aluljárókat pedig részben a higiéniai, másik részben a közbiztonsági veszélyeztetettség miatt kerüli.
Azt még értette, hogy a helyjegyvásárláshoz miért kell megadni az utazás pontos idejét: nehogy egy másik vonatra foglaljon helyet, amelyiken nincs is ott. Azt viszont nem értette, hogy a visszautazás időpontját miért kell meghatározni, ha rövidebb a távolság, a vonat csak egy mezei szerelvény, bármilyen extra nélkül. Az utast végső soron arra kényszerítik, hogy lemondjon a szabad választás jogáról, beleértve a feledékenységhez való jogát is.
Ha például eltéved, vagy elbambul az egzotikus tájban, mert J. Károly számára a Kiskunság vagy a Balaton is egzotikus, és lemarad a vonatjegyéről, a legközelebbi járat csak három óra múlva jön. Ha kiderül, hogy a nagymamája egykori barátnője ráhagyná az erdő tulajdonrészét, amit a levelében pedzegetett, lehet, hogy csak másnap jön vissza. A kuvasz miatt, aki nem engedi ki a régi erdészlakból, amire a nagyi barátnője szintén tett egy homályos célzást. Előfordulhat, hogy nem a kutya, hanem egy özvegyasszony ejti fogságba, kivéve persze a szívét, mert azt a büfés Eszter már lefoglalta.
Szóval, J. Károly hiába tanulmányozta a menetrendet, a várható körülmények pontos ismerete nélkül nem tudott eleget tenni az államvasutak rigorózus előírásainak, noha a büntetést mindenképp szerette volna elkerülni a lejárt jegy miatt.
Ezt az egy hónap alatti háromszori, azaz hatszori utazást az tette különlegessé, hogy a hat vonat közül mindegyik késett. Az egyik húsz percet, így lemaradt a csatlakozásról is, a másik három órát, mert valaki meghúzta a vészféket. A szerelvény fékrendszerét nem sikerült helyreállítani, így küldtek egy másik vonatot, de sok időbe telt alkalmas mozdonyt és használható mozdonyvezetőt találni. Egy nemzetközi járat egyáltalán nem is jött, amiért a hangosbemondó magyarul és angolul kérte az utazóközönség szíves megértését.
J. Károly a várakozás és a vonatozás közben olvasott. A harmadik útra pótkönyvet is vitt magával. „Gazolásaim története” volt a címe, amit előbb félreolvasott. Azt hitte, egy mozdonyvezető visszaemlékezéseit tartja a kezében, aztán észrevette, hogy nincs ékezet az „a” betűn, és csak egy amatőr kertész sikertelen növénynemesítési kísérleteinek öniróniával teli beszámolóját lapozgatja. Ha többet vonatozna, ő is megírhatná A fülke antropológiája című, hétköznapi kalandregényét, amely sokkal titokzatosabbnak tűnne, mint az Egy hivatalnok esetei a menetrenddel.
Apropó, menetrend. Nincs rá szükség, ebben a formájában fölösleges és idegesítő luxus! Ha a menetrendet úgysem tartják be, elég lenne harmadosztályú jegyeket kiadni, és mindenki arra a vonatra szállna fel, amelyik éppen jön. A vasút csak azt garantálná, amit már most is: minden vonalon megy majd legalább napszakonként egy-egy vonat. Mindkét irányban, de nem egyszerre, mert sok helyen csak egy sínpár van. Ha egyszerre mennének, az okosabb szerelvénynek vissza kellene tolatnia, akkor pedig fölösleges volt felszállni is rá.
Az állomásokhoz és megállóhelyekhez kulturális és sportközpontokat lehetne építeni, hogy a várakozó utasok hasznosan tölthessék az idejüket, a közeli panziókban meg lehetne várni a másnapi járatot, kárpótlásként ingyen lenne a vacsora. Persze, ennek a pénznek már egy kisebb részéből is nagyjából rendbe lehetne hozni a vasúti pályákat és a mozdonyokat, hogy nagyobb esélye legyen a menetrend betartásának, mint a lottóötösnek.
A szerző irodalomtörténész
