Igen, az igazság órája állítólag mindig eljön. Előbb vagy utóbb. Mióta a világ világ, ezt állítják az okosok. Nem lennék meglepve, ha többnyire mindig késve jönne el, mint ahogy „tette” ezt az elmúlt korok nagy igazságtalanságai idején, megjegyezve, hogy sok-sok esetben az igazság egy bántalmazott, igazságtalanul meghurcolt, börtönbe juttatott stb. ember számára már csak halála után jött, jöhetett el.
A mi történelmünk jócskán őriz ilyen történeteket, persze a többi népé is. Nem is tagadom, e kis cikk címe is a nemrég lezajlott emlékünnepünk (október 23.) kapcsán jutott eszembe, mivel az ország több pontján tartott ünnepségeken bizony sok szónok megemlékezett azokról, akik úgy haltak meg vagy szenvedtek börtönökben, hogy életükben számukra nem jött el az igazság órája. Ráadásul éppen azon a napon mentem el Wittner Mária dunakeszi háza előtt, aki szinte pontosan két évvel ezelőtt hunyt el, s ha akartam volna, ha nem, akkor is eszembe jutott volna az a sok-sok tisztességes ember, történelmünk nagyjai, akik számára bizony mindmáig nem jött el az igazság órája.
Míg el nem felejtem, a cikkem címe egyébként lopott. Az egyik neves amerikai filmet juttathatja sokak eszébe, melyben világsztárok játszottak, s a történet lényegében egy családi, meglehetősen bonyolult bűnügyi drámáról szólt, s állítólag igaz történeten alapult. Mindenesetre örvendetes, hogy legalább a filmekben eljön néha az igazság órája, mert a mi kis prózai, földi életünkben bizony nem igazán szokott sietni. Az igazság ugyanis a valóság ellenőrizhető tényein kell, hogy alapuljon, és olyan az életünk, hogy a bizonyítékul szolgáló tények gyakorta hiányoznak. Részben azért, mert eltüntették vagy szándékosan meghamisították őket. Így aztán olykor nehéz, szinte lehetetlen a fogalmat, mármint az igazságét érvényre juttatni. Már csak azért sem, mert a történelem, a történelmünk (persze nem csak a miénk) jócskán tartalmaz sötét foltokat, melyeken mindmáig nemigen tört át a világosság, magyarán az igazság és a ferdítés harcában nem az igazság a győztes, mert még nem jött el az órája. Márpedig az nemigen cáfolható, hogy sokan szeretnék, mi több, áhítanák, hogy mihamarabb eljöjjön. Petőfitől tudjuk, hogy „Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán: / Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán!” Nos, felelősséggel kijelenthetjük, hogy ez a Kánaán bizony nincs még itt, s azt is magabiztosan állíthatjuk, hogy addig folyvást küszködni kell. S bizony küszködünk is, miközben várjuk az igazság óráját.
Kissé késik, szó, mi szó, márpedig nagyon szalad az idő. S őszintén mondom, nem tudom, meddig kell még elviselnünk azt a létformát, amelybe belekényszerültünk az európai uniós tagságunk révén. Meddig kell még elviselni a mindennapos megaláztatásokat, a magyarság érdekeinek figyelmen kívül hagyását, az örökös „büntetéseket”, melyek velejéig korrupt és tehetségtelen emberek kitalációi? Meddig kell még tűrnünk függetlenségünk mindennapos fenyegetését? Honi hazaárulóink brüsszeli taktikázásait? Földjeink, javaink örökös fenyegetését? A nekünk törvényesen járó pénzek elvételét? A ránk rótt szinte mindennapos büntetéseket? Meddig kell még tűrnünk a belügyeinkbe való beleavatkozást? Az idegen érdekek ránk erőltetett kiszolgálását? Magyarán, és szerintem cáfolhatatlanul Magyarország elfoglalását? Eljön-e vajon az az idő, amikor a gondolkodni még tudó emberek rájönnek arra, hogy ez az EU nem más, mint egy erőteljes, s mára már alig leplezett kísérlet egy államok feletti európai hatalom megteremtésére, szuverenitásunk elvételére, gyarmati sorba taszításunkra, s döbbenetes terveik – lásd: migránsállam Magyarországon – megvalósítására. Számomra nem kérdés, hogy zsákutcában vagyunk, beszorítottak bennünket. Ezt minden érdeklődő, gondolkodó embernek világosan kell látnia. Ha egy autó a roncstelepre kerül, felesleges javításra küldeni. Ez az EU márpedig erkölcsileg egy roncs. Csak éppen minden jobban érdekli őket, mint az erkölcs. S ez immár cáfolhatatlan.
Jó pár évvel ezelőtt megkérdeztem egy általam nagyra becsült politikust, mi lesz ennek a gittegyletnek (bocsánat, Molnár Ferenc és Pál utcai fiúk!) a sorsa? No meg a mienk? Ő azt mondta, megvárjuk, míg kimegy alólunk. Így legyen, mondom én, csak kibírjuk. Még egyszer Petőfit idézve: bizony, „addig folyvást küszködni kell”. Nos, van miért imádkoznunk.
A szerző újságíró
