Szellem
A Tudatlanság Királya egyszer elhatározta, hogy megtanítja az emberiséget minden bölcsességre. Legalábbis mindenre, amit ő fontosnak tart a boldoguláshoz. Ez a minden tulajdonképpen csak egyetlen dolgot jelentett, mégpedig a Pénzt. Ha úgy tetszik, minden pénzt.
De mivel minden pénz az ő birtokában volt, az emberek nem is tudták, hogy mi az, mert még soha nem találkoztak vele. Nem értették, hogy a Tudatlanság Királyának bölcsessége vajon boldogabbá tehetné-e őket, mert már most is boldogok voltak.
„Tudatlanok vagytok, nem boldogok!” – csattant föl a Tudatlanság Királya.
Az emberek kinevették, a király pedig bezárkózott a bankszámlájába, s egyszerűen szellemmé változott.
A Tudatlanság Királyának szelleme most is itt kísért, gondolta J. Károly, ha észrevette, hogy nem mosolyognak egymásra az emberek.
Könyvügynök
J. Károly ajtaja előtt egy könyvügynök állt, mikor a férfi kiment megnézni, hogy ki csöngetett hajnali fél négykor. Azt hitte, hogy a kakast hozták meg. Elromlott az ébresztőórája, és a teknősét sehogyan sem sikerült beállítania, hogy reggel időben jelezzen.
Az ügynök nekiszegezte a kérdést, hogy hány könyv van a lakásban. J. Károly rávágta, hogy pontosan négyszáznyolcvanhárom, lefekvés előtt ugyanis mindig megszámolja, ha belefárad az olvasásba.
Túl sok, felelte az ügynök, mire J. Károly megkérdezte, hogy mennyi volna az elég.
Az új rendelet szerint mától kezdve minden háztartásban csak egyetlen könyv lehet. Írja alá az elismervényt, hogy beleegyezett a cserébe. Mi elvisszük az összes könyvét, de megkapja a kötelezőt helyette. Megsúgta azt is, ha nem írja alá, itt maradnak a könyvek, de akkor J. Károlyt viszik el.
Mit volt mit tenni, megtörtént a csere. A könyveket az ablakon keresztül egy konténerbe dobálták az ügynök mögül belépő fekete csuklyások, és az üres polcra tették a kötelezőt.
Miután az ügynök és a három csuklyás távozott, J. Károly elolvasta a címet: „Hogyan legyünk boldogtalanok?”
Szakadék
Ment, mendegélt, egyik városból a másikba, az egyik országból a következőbe, megtanította mesterségét a férfiaknak és a nőknek, mindenki ragyogó arccal öltötte magára láthatatlan köntösét, gyerekektől az aggastyánokig, de mikor már nem tudott különbséget tenni a férfiak és a nők között, a Boldogságszövő Takács eltévedt.
Leült egy kőre, hogy átgondolja, vajon ő volt-e hanyag a mestersége átadása közben, vagy valamilyen végzetes katasztrófa történt az Univerzumban, mellyel ő sem számolhatott. Ekkor azt vette észre, hogy hirtelen sötét alakok takarják el előle a Napot.
Fölnézett, s látta, hogy szorosan körbeveszi a Legfőbb Ideológus, a Könyörtelen Bankár, a Szelíd Kinézetű Fegyvergyáros és a Mesterséges Intelligencia. Még a levegő is elfogyott körülötte.
„Add ide a vetélődet! – mondták egyszerre. – A Jóság, a Szépség és az Igazság fonalait már mind megszereztük, úgysem tudnál miből köntösöket szőni, s mi fogjuk majd boldoggá tenni az embereket!”
A Boldogságszövő Takács elsápadt, megnőtt benne az aggodalom, hogy mi lesz az emberekkel, ha ezek veszik át a helyét. Felállt, utat tört magának a Legfőbb Ideológus, a Könyörtelen Bankár, a Szelíd Kinézetű Fegyvergyáros és a Mesterséges Intelligencia közt, és vetélőjével együtt a mély szakadékba ugrott.
A szerző irodalomtörténész
