A múlt század hetvenes éveiben csodálatosan gondtalan életet éltem, miközben valójában a legsúlyosabb kétségek gyötörtek, hogy megállom-e majd a helyem az életben. Időrendben az első kihívásnak – úgy tizennégy-tizenöt évesen –, az autóvezetést éreztem, vajon fog-e menni? Apám kiválóan vezetett, viszont autóhoz jutni tizenéves korban akkoriban teljesen reménytelennek tűnt. Végül nyolcvankettőben levizsgáztam és két év múlva már meg is vettem életem első autóját, amely farmotoros volt, de nem a későbbi reklámokból ismert „Bogár”, hanem egy Skoda 100-as. Ettől nagy örömmel szabadultam meg egy-két év múlva, megismerve „rejtett hibáit”. Autót még vezetek ma is, és hálás vagyok, hogy tehetem.
A második kihívás sokkal fontosabb volt: sikerül-e majd a lányokkal, nőkkel boldogulnom. „Boldogulnom” szellemileg, „technikailag” és azután érzelmileg is. Elviselhetetlenül hosszú időszak ez a fiúk életében, míg a dolog megoldódik. Évekig is eltart, így voltam ezzel én is. Nagyon vágytam a szerelemre, majd annak beteljesülésére. Meg is történt, csoda volt, de egy icipici mindig hiányzott itt vagy ott. Végül már húsz éves voltam, amikor minden a helyére került. Nagyon megbecsültem magam, harmincöt évig őriztem a lángot, s őrzöm még ma is, csak már egyedül nagyon régóta. Változtatni ezen nem akarok, nem is tudok.
A harmadik kihívás talán meglepő lehet. Már tizenévesen foglalkoztatott a halál, pontosabban a kérdés: sikerül-e meghalnom? Tudom, hogy az így ostobán hangzik, pedig most már ez a legfontosabb, sőt az egyetlen fontos kérdés, amely a személyes életemet érinti. A kérdés lényege a „hogyanon” van. Hogyan sikerül elköltöznöm erről a világról? Ha hiszik, ha nem, ez már tizenévesen foglalkoztatott. Akkor átvészeltem néhány veszélyes pillanatot, örültem ennek nagyon. Ostoba bújócska volt ez. Talán nem értettem meg, miért is történnek a dolgok, talán semmi másról nem volt szó, mint hogy megköszönhessem, hogy élek, élni tudok. És még mindig élek, és még mindig keresem a választ a kérdésre. Hogyan?
Most éjjel arra ébredtem, hogy folyik az orromból a vér. Váratlan volt, nem vagyok ehhez hozzászokva. Pedig idén múlt harminc esztendeje, hogy „rendes körülmények közepette”, búcsút kellett volna mondanom ennek a világnak. Akkor közbelépett az orvostudomány és megkezdődött hosszúra nyúlt kálváriám. Műtétek hosszú sora – transzplantáció –, s talán az Isten is szólt hozzám, s nem is jól éreztem, hogy csak zuhanok, zuhanok a mérhetetlen mélységbe. Hát nem erről volt szó, vagy nem csak erről: paradox szikrázásról volt szó, mindarról, ami nincs már velem és mégis itt van bennem. Érintkezünk.
Valójában a csodálatosan gondtalan életemről akartam itt most megemlékezni. Magáról a korról is, arról az évtizedről, amely annyira furcsán lebeg a huszadik század történelmében, hogy néha csodálatosan fényesnek látszik, máskor reménytelenül ködösnek. Ez volt a „Nyugat” fénykora, és mi itt Magyarországon senkinek nem hittük el, hogy nem vagyunk része ennek a nyugatnak. Tudtuk persze, hogy mit jelent a szovjet megszállás, tudtuk kik a „vezetőink”, érzékeltük a „szocialista világrendszer” jellemzőit, de mindez még alig érdekelt minket. Annak, hogy a Volkswagen jobb autó, mint a Trabant csak nagyon elvont értelemben volt jelentősége, mert nem járt az eszünk autóvásárláson. Az csak később jött. Viszont akkor fontos volt, hogy beül-e valaki a Trabantba, vagy azt azért mégse. Nekem soha eszembe nem jutott Trabantot venni. A Wartburgomat viszont kifejezetten kedveltem! Kerítés-zöld színű és hatalmas volt, kormányváltós, mint egy amerikai cirkáló.
Hogy része vagyunk a Nyugatnak, azt mi tizenévesek a zenének köszönhettük. Mondhatnám a sportot is, a filmet, az apró örömöket, hogy bármikor vehettünk (ha volt rá pénzünk) farmert, bőrdzsekit, amerikai cigarettát, utazhattunk Krakkóba vagy Várnába, olvashattuk Boris Vian könyveit, sőt az Üvöltés antológiát, de a legfontosabb a zene volt. Mert abban részt vettünk. Általunk lett. Kellettünk hozzá. A világon semmi nyoma nem lenne a zenekarainknak, ha mi nem veszünk részt az alkotásban. Volt ilyen szerepe a sportnak is, csak az volt a bökkenő, hogy ott könnyen a vert seregben is találhattunk magunkat. És ez elég sokszor előfordult. Bántott persze, de azért mindig kimentünk a következő meccsre is. Argentínában nem jártunk hetvennyolcban, de nem lopták a szívünkbe magukat Kempesék, s főleg a bíró, aki Törőcsik Andrist és Nyilasi Tibit is kiállította. A sportban szükséges valami, aminek hiányát nehéz elviselni: a fairplay. Ha ezt megsértik – vagy csak akár úgy érezzük –, a varázslat már nem olyan magával ragadó. És hát azok a szovjet-magyar meccsek, na meg Onyiscsenkó!
A filmeket nehéz már felidéznem. Maga a mozi volt a csoda. A hatalmas bemutató „filmszínházak” éppúgy, mint a kis recsegő-ropogó széksorokkal megáldott mozgók. A „Vörös Csillag”, a „Szikra”, az „Alfa”. Jó, hogy még megvan az „Uránia”, a „Puskin”. A Kádár-kor furcsaságaihoz tartozott, hogy a legjobb – a tűrés határán éppen csak belül lévő, s így nagyközönségnek nem szánt filmeket – a „Filmmúzeum” játszotta. Maga a műintézmény is csodálatos volt, a rengeteg lépcsővel lefelé. Zsebünkben a jeggyel szinte boldogan ereszkedtünk le a mélybe, és a filmet a Teremtő(k) szép adományának tekintettük. A „Keresztapát” Marlon Brandoval nem láthattuk, tíz évig jegelték, s csak a nyolcvanas években mutatták be. Ahogy az Utolsó tangót is. Pedig ugyanabban az évben készült, a misztikus 1972-ben. Micsoda színészi teljesítmény volt! Ugyanabban az évben Don Corleone és Paul Párizsban.
Néztük a csodálatos filmeket, de az érzést, hogy mi is részei vagyunk a nyugat fénykorának, a zene adta meg. A beat-, rock- és popzene. Kinek melyik. Nem akarom „versenyeztetni” a magyar zenekarokat, előadókat a nyugatiakkal: a mieink voltak ezek is, azok is. Értettük őket. Nem, nem játszott a Parkban a Led Zeppelin, a Deep Purple, a Rolling Stones. De mindenki más igen. Én a legtöbbet Minire jártam, Török Ádi egyénisége lenyűgözött. Majdnem ennyit a P. Mobilra, s akkoriban az a banda közel járt a nagyokhoz. Bencsik Samu gitározott, Vikidál énekelt, már öt évvel az István a király előtt Koppány volt. A honfoglalásról olyan öttételes darabot raktak össze, ami azóta is működik. Rendben volt a szöveg is: „A hajsza a gálya, a Főnix éjszakája!” Nagyon szerettem a Tűzkerékre járni, ez trió volt, Radics Bélával. A legjobb társa Póka Egon volt. Szerettem a Korált is, mert Balázs Fecó játszotta a régi Taurus számokat, és előtérbe tolta a Hammond orgonát. Azután jött a Beatrice. Döbbenetes nyers és energikus volt. Nem volt bajom a Piramissal sem, csak elszoktam tőlük.
Persze mindenki – tisztelet a kivételnek – utánzott egy kicsit. „Merített”. De merített a Beatles, a Rolling Stones és maga a Led Zeppelin is. De még mennyire! Ez nem zavart, csak a másolás, a csalás. Az nagyon. Volt ilyen is. Cseh Tamás engem is elkapott, de valami disszonanciát éreztem, hogy a szövegeket nem ő írta, s a lényeg ott volt, azokban. Igaz, nélküle a szövegek nem élnek, úgy tűnik. Érdekes dolog ez. Hozzáidomultak a szavak. Igazán eredetinek és nagyszerűnek a Generált találom ma abból a korból. A Révész-Karácsony-Novai-féle Generált, a három lánnyal. Olyan minőséget nem látok sehol a világon azokból az évekből. Valami nagy szerencse volt, hogy ők akkor így találkoztak, és dalokat vehettek fel tizennyolc-húsz évesen. Lehajtott fejjel. A felhők felett mindig kék az ég. Kérdés. Charlie-val is döbbenetes volt!
Járhatnék ma is koncertre, mehetnék moziba, színházba. Sajnos valami hatalmas lavina az unalom mélyére temette a koncerttermeket, mozikat, parkokat. Pedig vágynék még ilyen élményekre. Meg is venném a Pesti Műsort hetente, az Esti Hírlapot délután. Mit játszanak este Bem moziban, van-e koncert a Bem rockparton, Budán? Kár, hogy így megváltozott a világ, de a legnagyobb kár, hogy a Nyugat sem a régi már! Vajon mi romlott el? Ki áll bosszút rajtunk éppen most? Marad a rettegés, panasz, a könny, a sóhaj és bánat?
A szerző történész
