William Lisle Bowles (1762–1850) romantikus angol papköltőről és íróról maradt fenn az alábbi eset: egy alkalommal Bibliát ajándékozott a gyülekezet egyik nőtagjának. Amikor a hölgy azt kérte, írjon bele ajánlást, Bowles a következőt kanyarította oda: „A szerzőtől.”
Hihetjük, hogy figyelmünk a legbecsesebb vagyonunk, szeretet és alázat. De csak azt őrizzük meg, amire odafigyelünk. Mi döntjük el azonban, hogy mi a tudatos vagy tudat alatti fókuszunk. Mit tekintünk fontosnak, vagy nem fontosnak. Ugyanakkor az is igaz, hogy kevés dolog számít túl sokat és még kevesebb számít egyáltalán. Ha meg akarjuk fogalmazni, hogy mi a figyelem (koncentráció, összpontosítás), akkor azt mondhatjuk: az elme világos és egy irányba mutató képessége. A jó emlékezet fundamentumát persze a részletek aprólékos megfigyelése biztosítja. Az emberek általában azt látják meg, amit látni szeretnének, és azt hallják meg, amire figyelnek.
Csakhogy: az egész világ koncentrációs problémával küzd, és a figyelem hiányától, ínségétől szenved. Olyan sok problémával bombáznak minket, hogy kilúgozzák a figyelmünket. Ez pedig oda vezet, hogy sok minden mellett elmegyünk, és sok mindent nem veszünk észre. Stefan Zweig fogalmazta meg a lényeget, miközben Rodin elfeledkezett róla, a vendégéről: „Ezen az órán a magam szemével láthattam minden nagy művészet, sőt talán minden nagy földi teljesítmény titkát: koncentráció, minden erő, minden érzék összefogása; (…) Tanultam valamit – egy életre.” A nagy íróktól is csak tanulhatunk. Hemingway állította: „Ha egy író abbahagyja a megfigyelést, akkor vége.” A jó memória titka a figyelem, ami attól függ, hogy tárgyunk iránt mennyire érdeklődünk. De: semmilyen módszer nem pótolhatja az éber figyelmet. Aki tudatosan irányítja, arról állíthatjuk, hogy többet kap az élettől, mert észreveszi az apróbb csodákat is.
A legnagyobb ajándék, amit embertársunknak adhatunk, hogy őszinte szívvel figyelünk rá. A legnagyobb sértés, ha semmibe vesszük. „A nagylelkűség legritkább, legtisztább formája a figyelem” – vallotta a filozófus Simone Weil. A dagályos szóáradat ellenben gátat vethet a figyelemnek. Németh László írja egy helyütt, hogy „Rákosival könnyű beszélni – csak ő beszél.” Társaságban Páskándi Géza és Kányádi Sándor is magukra vonták a figyelmet, mert csak ők beszéltek, de – micsoda különbség – csüngtünk a szavaikon! Ha figyelünk mások szavaira, ez hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy mások is figyeljenek a mondandónkra. Ugyancsak Hemingway mondta: „Szeretek másokat hallgatni. Rengeteget tanulok belőle. A legtöbb ember sosem figyel oda, hogy mit mond a másik.” Az ítélet napjainkra is igaz! Ne feledjük azt sem, hogy a folyamatos online jelenlét szintúgy káros lehet, mert eltereli a figyelmet a valódi minőségről.
Elton John állította: „A zenének gyógyító ereje van. Képes arra, hogy órákra elterelje az ember figyelmét saját magáról.” Szellemes megjegyzés. Ahogy Pilinszky János tanácsa is: „Légy hát, akár az állatok, / Oly nyersen szép és tiszta, / Bátran figyelj, mint ők figyelnek / Kegyetlen titkaikra.” Hogy milyen figyelmetlenek tudunk lenni, arra itt van egy másik anekdota: Josef Hofmann (1876–1957) lengyel–amerikai virtuóz zongorista és zeneszerző az egyik este zavarodott arccal ült le a zongora elé. A zenekar többi tagja egyre nagyobb rémülettel várt. Végül Hofmann lehajolt az egyik hölgyhöz, aki a nézőtér első sorában ült és odasúgta neki: „Kérem, hölgyem megnézhetném a műsorfüzetét? A figyelmem mankón járt és nem tudom, hogy mi az első darab…”
A szerző újságíró
