Halottak napján lapozgatom Pilinszky János, az egyik legnagyobb „szorongó” költő (Radnóti Sándor könyvében „a szenvedő misztikus”) verseit, keresem köztük a halálokat. Az irodalom két alapvető élménye, motívuma közül az egyik a halál (a másik a szerelem), és a halálfélelem nemcsak a közvetlen életveszélyben, de szorongás formájában sokak egész tudatos életében jelen lehet, akár már kisgyermekkortól kezdve, ezzel beszűkítve egyúttal a tudatot is.
Irodalomtörténeti portréjában Béládi Miklós írja: a modern magyar költészetben Pilinszky lírája fejezi ki leginkább „az ember elmagányosodásának, feleslegességének tudatát, és az ebből eredő, akut szorongást”. A megnevezhetetlen félelem tragikus létélményt sűrít magába, de a versekben nem a drámai folyamatszerűséget követjük, mert a költő csak a végeredményt foglalja versbe. Hozzátehetjük: így talán nem is kell megneveznie a halált, amelytől fél – mégis legalább húsz szöveghelyen bukkanok rá a konkrét halálkimondásra a karcsú (szűkszavú) lírai életműben, nem beszélve a fizikai nemlét vagy az egzisztenciális elveszettség számtalan képi (legtöbbször tárgyi és fogalmi elemet azonosító, metaforikus) kifejezéséről.
Az „elveszettség állapotát” befejezett tényként közli, Béládi egyszerűsítő fogalmazásával: „a létezés egyetlen módja, hogy a költő tudomásul veszi a kihűlt világot”. Noha a tudomásul vétellel szemben is több példaverset lehet találni, ehhez az 1943-as, Téli ég alatt című verséből idézi: „Tovább nem ámítom magam, / nincsen ki megsegítsen, / nem vált meg semmi szenvedés, / nem véd meg semmi isten.” A magány véglegesnek tűnik: „Kirajzolódom végleg a világból, / mint csupasz falnak állított fogoly” – áll a Tanuk nélkül című költemény élén, és hasonló létállapotot tükröz a Halak a hálóban: „szánk a semmiségbe tátog, / száraz űrt harap”.
Az Élőképek című, 1972-es egyfelvonásosról 1980-ban készült rádióinterjú Pilinszky János mozdulatlan színháza címmel, ebben nyilatkozta a költő Szigeti Istvánnak, hogy „szorongani annyi, mint a teljes létezéstől rettegni, a legmélyebb Angst, a depressziósoknak a szorongása, minden kisgyerek ismeri”. A darabban megfestett háború lehet konkrét, de lehet a végítélet, lehet a szorongás, „lehet az első szerelem szorongása, érintés előtti szorongása például. Miért nem meri megérinteni azt, akit nagyon szeret? Átéli a legnagyobb szorongást, amelyet ember egyáltalán átélhet. Ilyen értelemben a szerelem is benne van.” S hogy a szerelem és szorongás valóban összekapcsolódik Pilinszkynél, arra példa nemcsak A tengerpartra négysorosában „a világ végén pihen a szerelem” képe, hanem A szerelem sivataga című vers is, a „magad vagy a kataton alkonyatban” reménytelensége, megváltatlansága.
Terjedelmi okokból összefüggő értelmezésre itt nem vállalkozom, az említett szöveghelyek közül viszont legalább töredékeiben igyekszem néhányat egybeolvasni. A Harbach 1944 című látomásban a rúd elé fogott emberek reszketése olyan, mint maga a létszorongás, s a „roppant szekeret” húzva, arcukat a magasba mártva, „törzsük már a némaságé”. Ez az utolsó stáció: „Mert fogadásukra már készen, / akár egy megnyiló karám, / kapuit vadul széttaszítva / sarkig kitárult a halál.” A Marhabélyeg két miniatűrjét is uralja a motívum: „Jó lesz átlépnem a halál / fehérre meszelt küszöbét”; és a második „gyökvers” csupán egyetlen megrázó, komplex kép: „A világ tenyerébe kalapált szeg, / holtsápadt, / csurom vér vagyok.”
A Fátyol című versben: „Nincs koporsó és nincs haza. / Nincs bölcső és nincs megvetett ágy, / fejünk alá igazitott halál.” A Kikötőben keretszerkezetében ezt ismétli: „Most minden festék, látszat, porladó, / szívemre porzó csendes hó, halál, / csak egy való van, síró, görbe szám / és ködbe néző két ködös szemem.” Az Aranymadár című verses mesében: „Oly szomorú a város csendje, / mint a halál temetőkertje. / Fekete posztó, gyászszalag / fedi sűrűn a házakat”; a Kalandozás a tükörben című, másik verses Pilinszky-mesében pedig, az „álom és valóság között” a lét is csak engedelmes ismétlések sora, s bezárva végképp a tükörbe, „azóta lett életünk, mint a visszfény, / látszatra élet, valójában halál”.
A Késő kegyelem (a Miféle földalatti harc-ciklusból) így kezdődik: „Mit kezdjen, akit elitélt, / de fölmentett később az ég, / megvonva tőle a halált, / mikor már megadta magát?” Az Ismerem című versben Jézus „halálos esése” merevedik képpé; a legyőzött halál van ott a Harmadnapon sorai közt; s mivel a megadás egyenlő a feladással, a feladás pedig nem méltó az emberhez, az In memoriam N. N. című vers (akár önmagának is szóló) számonkérésében a küzdelem erkölcse fogalmazódik meg: „Te férfiaknál férfiabb, / te bátraknál is bátrabb, / legalább szégyelted magad / megadni a halálnak?”
A Nincs több című költeményben csak a merev „bűnözői” tekintet méltó „észrevenni a halált / és a virágok átöltözködését”; a Betűk, sorok című háromsorosban „békés halált” érdemelne „minden írnok, aki az éjszakában / tollat fog és papír fölé hajol”. A virágok képe és a béke érzete felidézi a szépséget, amely az Anyám című versben is megfogalmazódik: „Az életed kihült üveg, / csiszolt és készre alkotott, / hogy rajta át / a szép halált / szabad szemeddel láthatod”. Viszont a tragikus szintén lehet szép – a Félmúlt című vers kezdésében: „egyetlen óriás ütés / a hold. Halálos csönd a magja”; s ezt a két sort idézi indításként az Hommage à Paul Verlaine, majd az „egyetlen óriás ütés”, valamint kétszer a „halálos csend” kifejezés a KZ-oratóriumban is elhangzik.
A Németh Lászlónak ajánlott, Ama kései című, 1952-es keltezésű négysoros eredetileg a Harmadnapon-kötet Senkiföldjén című ciklusának záródarabjaként jelent meg, és az 1970-es Nagyvárosi ikonokban már a dedikációt is közölte. „Ama kései, tékozló remény; / az utolsó, már nem a földet lakja, / mint viharokra emelt nyárderű, / felköltözik a halálos magasba.” Cs. Varga István úgy véli, ez a vers lehet Németh és Pilinszky barátságának „gyémántpecsétje”, amely „tömörségével, egyetemes költői minőségével” kiemelkedik a Németh Lászlónak ajánlott költemények közül. A két művész eltérő attitűdje is mélyen tudott egymásra hatni, ennek bizonyítéka a „viharokra emelt nyárderű”, a sugárzó középpont, amely Vekerdi László szerint „Erdély-metafora”. (Németh László Bethlen Miklós című esszéjének nyitányában, az első bekezdés zárómondata ez: „Bethlen Gábor uralma – melyben a másfél század önmagát felülmúló értelmet nyert – az egyéniség diktatúrája az egyéniség fölött; viharokra emelt nyárderű.”)
S ez az önmagába rejtett feszültség szélesedik kozmikussá a négy sorban. A fent és lent, az elérhető és elérhetetlen, a vihar és derű állóképekben is lüktető dinamikája az egzisztenciális magány, a haláltudat és létszorongás felé vezet, de rögtön ki is emel onnan. Hiába elérhetetlen már az utolsó remény is („nem a földet lakja”; „felköltözik a halálos magasba”), ebben a magasban összeköti a lelkeket a „kiküzdött üdvösségügy”, a szeretet, és általa mindenkinek megadatik a kegyelem.
A szerző irodalomtörténész
