A pozsonyi Kalligram Kiadónál segítette világra a könyvet Szigeti László, a közép-európai közegben jól ismert dunaszerdahelyi szerkesztő. Több színtéren szerzett rangot magának, két évig az utolsó csehszlovák parlament képviselője volt, Václav Havel államelnök régi barátjaként kulturális tanácsadóként ott mozgott Csehszlovákia, majd a Cseh Köztársaság feje mellett. Az egyszerűen csak az irodalmat szeretők körében a Bohumil Hraballal készített, nálunk is megjelent, Zsebcselek című beszélgető könyvével vált szélesebb körben is ismertté.
Sokat mesélt nekem kalandjairól Hraballal. Egy idő után szinte mániájává vált, hogy nekem feltétlenül találkoznom és beszélgetnem kell a nagy cseh íróval. Jó, jó, bólogattam, annak is eljöhet majd az ideje. Hát, nem jött el.
A könyvem más szálon is kötődött Bohumil Hrabalhoz. Hrapka Tibor fotográfus-tipográfus öltöztette fel a regényemet. Adtam neki egy csomó képet, ezek Varkoly László tatabányai festőművész mutatványait rögzítették. Azt mondtam Hrapkának, hogy azt csinál a szövegemmel és az illusztrációkkal, amit csak akar. A lehető legőrültebb megoldásokra is vevő vagyok. Lett is ebből aztán egy máig szokatlan küllemű könyv, kisbetű, nagybetű, dőlt betű, vastagon szedett betű, turulrajzok a fejezetvégeken, az általam kitalált, új magyar helyes írás – így, külön – szerint megjelenített szöveg.
Hrapka Tibor készített még az 1980-as évek végén egy fontos portrésorozatot Hrabalról. A nagyalakú fényképeket nálunk is kiállították, a megnyitón ott tolongott a magyar irodalom színe-java. A cseh író megkapta a Bethlen-díjat is.
Szóval nem akárkik bábáskodtak az én első könyvem megszületésénél. Az itthoni könyvbemutatóim után Szigeti László meghívott hozzájuk Dunaszerdahelyre. Azt mondta, hogy főz valami jó vasárnapi ebédet, nagyon szívesen látnak, és várnak minket a feleségemmel. A felvidéki város közel van hozzánk, kiautóztunk. Fölmentünk a nagy, sokemeletes panelház lépcsőin. Nem kellett keresgélnünk meg kopogtatnunk, tárt ajtóval vártak minket. Az első ember, aki üdvözölt, Grendel Lajos, a Kalligram folyóirat főszerkesztője volt. Kirohant a konyhából Szigeti László, meglobogtatta kötényét, bemutatott a feleségének, aztán betuszkolt a dolgozószobájába. Ott ült egy punkküllemű fiatalember, bőrnadrágban, csizmában. Beszélgessetek, tolt maga előtt engem Szigeti, nekem még be kell fejeznem az ebédet. Bemutatom neked Talamon Alfonzot, aki nagyjából olyan vadember, mint te, csukta ránk az ajtót. Ott ültünk jó fél óráig ezzel a szorongó írófiúval. Mindenféléről fecsegtünk, az irodalmat kerültük. Ismertem az írásait, nagy ígéret volt. Találkozásunk után három évig élt még, 1996-ban egy balesetben meghalt. Na, ennek a Szigetinek az a mániája, hogy az írók beszélgessenek egymással az írásról, aztán ha tudják, azt írják is meg. Ha neki sikerült Hraballal – az amúgy egészen egyedi és kitűnő interjúkönyv lett –, akkor mástól sem sajnálja az ilyenfajta élményt.
A terített asztal mellett ott ült a vendéglátó házaspár, mi a feleségemmel, Grendel Lajos és ez a Talamon gyerek. Igen finom húsleves után elsőrangú vadas következett, knédlivel és nyúlhússal, átszellemülten ettünk. A kávézásra Grendel Lajos is felengedett, csak úgy szikráztak a történetei, éppen úgy, mint Szigeti Lászlóéi.
Annyi szeretet volt abban a vasárnapban, annyi kedvesség és tisztelet, amennyit azóta is csak ritkán éltem meg.
