Egy furcsa kettősséget élt meg akkor az ország, hiszen amíg sokan a kivívott szabadságot ünnepelték, az ország vezetői nagyon is tisztában voltak a veszélyekkel.
– November 4-én a politikai vezetés számára már rendelkezésre álltak az információk, hogy az oroszok készülnek egy második intervencióra, ezt alátámasztották légifelvételek az újonnan érkezett csapatokról és további információk a határról. Nagy Imre miniszterelnök tudott róla, ezért is kezdeményeztek tárgyalásokat Jurij Andropov szovjet követtel, aki széttárta kezét, és azt mondta, hogy nem tud semmiről – emlékszik vissza Szerencsés Károly történész.
A győzelem szimbóluma
A társadalmat azonban váratlanul érte a szovjet támadás, hiszen a többség úgy érezhette, hogy lassan megkezdődhet a normális élet.
– Eufórikus állapotban volt az ország egy nappal korábban, ami egy szombati nap volt, és a megelőző napok eseményei nyomán úgy tűnt, hogy győzött a forradalom, a legfontosabb követeléseket teljesítették. A bizakodást jól mutatja, hogy kezdett visszatérni az élet a rendes medrébe. Elrendelték a győztes forradalom relikviáinak összegyűjtését, tagtoborzást hirdettek a Ferencváros labdarúgói.
A Rákosi-rendszer felszámolásának szimbóluma volt az FTC, hiszen az 1950-ben zöld-fehérről piros-fehérre és Budapesti Kinizsi névre változtatott egyesületnél november 1-jén az Üllői úton tartott spontán gyűlésen a jelenlevők közfelkiáltással „újjáalakították” a Ferencvárosi Torna Clubot, visszaállítva annak címerét és színeit.
A világpolitika közbeszól
A szuezi válság a Szuezi-csatorna államosítása miatt kitört nemzetközi konfliktus, ahol az Egyiptom ellen folytatott közös izraeli–brit–francia háború 1956. október 29. és november 7. között zajlott, és a Szovjetunió – az előzetes egyeztetések nyomán – lényegében nem avatkozott bele Egyiptom oldalán. A konfliktus a nemzetközi politikában szoros összefüggésbe került a magyar 1956-os forradalommal.
Gyakran hallhatjuk, hogy lényegében az ekkor zajló szuezi válság miatt áldozta fel a Nyugat a magyar szabadságharcot, ám a történész szerint mindez közvetlenül nem igaz.
– Ez egy tetszetős megközelítés, biztos, hogy van is összefüggés, de az oroszok már október 28-án elhatározták, hogy katonai megoldást alkalmaznak Magyarországon. Azt kell megérteni, hogy 1956-ban egy nagyon erős status quo létezett Európában, nevezzük ezt vasfüggönynek, amelynek a keleti oldalán volt Magyarország, és a Nyugatnak az Egyesült Államokkal együtt esze ágában sem volt változtatni ezen az állapoton. Tulajdonképpen szabadkezet adtak a Szovjetuniónak a katonai beavatkozáshoz.
Kádár vállalta, hogy elárulja a forradalmat
A kommunista vezetésű Szovjetunió azonban 1945-től kezdve kínosan ügyelt arra, hogy a megszállást a keleti országokban a hozzá hű, helyi emberekkel legalizálja, ezért ebben a helyzetben is találniuk kellett egy olyan személyt, aki kiszolgálja őket. Ezt a szerepet a forradalom során a felkelőkkel szimpatizáló, ám átállítható Kádár Jánosra osztották.
– Kádár november elsején tárgyalni ment a szovjet követségre, miután egyértelmű bizonyítékokat kaptak, hogy özönlenek az országba a szovjet csapatok. Ezen a tárgyaláson kaphatott egy visszautasíthatatlan ajánlatot, amit követően elvitték Moszkvába, ahol beavatták az ellenkormány felállításának elképzelésébe, mert a katonai akció törvényesítéséhez erre volt szükség. A Nagy Imre-kormány második vagy harmadik legfontosabb embere volt Kádár János, akinek komoly szerepe lett a forradalom oldalán. Nagy Imre minden döntést Kádárral együtt hozott meg, beleértve a Varsói Szerződésből történő kilépést és a semlegességi nyilatkozatot. A szovjet fővárosban azonban egyértelműen választás elé állították. Két napig tartott a meggyőzése, amely során tisztába tették, hogy beavatkozás mindenképpen lesz, vagy vele vagy mással, és végül Kádár elárulta Nagy Imrét, elárulta a forradalmat, elárulta a hazáját. Ezt nem lehet másként mondani. Vállalta, hogy egy idegen hatalom katonai beavatkozásához tálcán nyújt segítséget ellenkormány formájában, amely Szolnokon alakult meg, és a szovjet csapatok mögött jött létre ez a „legitim” kormány. Ez egy nagyon csúnya árulás volt, és a Kádár-korszak egyik alappillére lett Nagy Imre befeketítése, hogy Nagy Imre sértette meg a status quo-t, az oroszokat, sőt még azt is kimondták, hogy Nagy Imre volt az áruló. A Kádár-korszakban minden fordítva lett, mint ahogy az a valóságban történt; a forradalmat ellenforradalomnak nevezték, Nagy Imre lett az áruló, holott Kádár volt; a megszállást felszabadításként emlegették, és a legfontosabb, hogy a diktatúrát nevezték demokráciának.
A hatalmas erőkkel megindított szovjet katonai támadás azonban nem ment zökkenőmentesen, amit jól mutat, hogy Budapest teljes elfoglalását egy-két nap alatt nem tudták megvalósítani, több mint egy hétig zajlott.
– Ekkor már fel voltak készülve erre az oroszok. Az első intervenció idején, 23-át követően még meglepetésként érte őket az ellenállás, ám a második bevonuláskor már nem hezitáltak, a legbrutálisabb beavatkozásra készültek fel. A különbség, hogy október 24-én még úgy gondolták, elegendő a város stratégiai pontjainak a megszállása, és ennek megfelelő erőket vetettek be. November 4-én azonban már Budapest és az ország teljes megszállására törekedtek, ezért sokkal nagyobb katonai erővel léptek fel, amelyre október 28-tól gondosan felkészültek. Nem csupán a csapatok létszámának megtervezésekor, hanem a legmodernebb haditechnika bevetésével: repülők, helikopterek, deszantosok alkalmazásával; sőt ezen felül a katonák felkészítése során is figyelembe vették a lehetséges ellenállást. Ez nem csupán Budapest, hanem a teljes ország ellen irányult, hiszen a vidéki városok megszállásáról sem feledkeztek meg. Az utasítás úgy szólt, hogy ahonnan egy lövés érkezik, azt szét kell lőni. Az ideológiai felkészítés során pedig úgy tréningezték a katonákat, hogy fasiszták ellen kell harcolniuk, és ezért barátkozás eszükbe se jusson. Erre azért volt szükség, mert máskülönben nem tudtak volna belelőni a katonák tizenéves fiúkba, lányokba, lényegében gyerekekbe; csak úgy voltak erre képesek, ha elhitették velük a fasiszta veszélyt, ami akkor még elevenen élt a szovjet katonákban.
Egy tévhitre alapozott ellenállás
Éppen a hatalmas erőkülönbség miatt tűnhet manapság érthetetlennek az ellenállók fellépése, a megdöbbentő, heroikus küzdelmük.
– Abban a tévhitben éltek, hogy a világ demokratikus országai a segítségükre lesznek. Ennek a szervezete az ENSZ volt, amelynek Magyarország 1955 óta volt tagja, és sok illúzió, illetve remény fűződött ahhoz, hogy az ENSZ csapatokat küld Magyarországra, és amíg azok itt vannak, megtörténik a szovjet csapatok kivonása, így megindulhat a demokratikus kibontakozás. A nyugati segítségben bíztak, amely egy semleges status kialakításához vezet. 1956-ban nagyon erős volt a semlegesség iránti vonzalom, hogy így lehet kilépni a szovjet birodalomból, és Ausztriához hasonlóan megúszni ezt a helyzetet.
Mindez azért is tűnhetett elérhető célnak, hiszen Ausztriából az előző esztendőben, 1955-ben vonultak ki a szovjet csapatok, igaz nagy különbség volt, hogy a szomszédos országot nem egyedül uralták, és a megállapodás szerint a nyugati erők is kivonultak, így alakulhatott ki a semleges Ausztria.
A párizsi békeszerződés
– Az osztrák kivonulás azért is tűnt kedvező helyzetnek, mert életbe lépett a II. világháborút lezáró békeszerződés azon pontja, miszerint Magyarországról is ki kell menni, mert itt csak azért vannak csapatok, hogy az Ausztriába menő utánpótlási vonalakat biztosítsák. Ez szerepelt a párizsi békében. Ez táplálta a nagy reményeket. Csakhogy gondoltak erre az oroszok is, ezért az osztrák államszerződés megkötése előtti napon, 1955. május 14-én megalakították a Varsói Szerződést, amelyre hivatkozva nem vonultak ki Magyarországról, majd Kádár 1957-ben még külön is bebiztosította magát a Szovjetunióval egy kétoldalú szerződéssel, amelyben az szerepelt, hogy a szovjet déli hadseregcsoport meghatározatlan ideig és meghatározatlan számban Magyarországon marad. Ilyen korábban egyáltalán nem volt.
A tragikus megszállás napja, november 4-e 2013 óta Nemzeti gyásznap Magyarországon, ám mivel nem munkaszüneti nap, így a nemzeti emlékezetnek is kevésbé vált részévé.
– Ez a nap 1849. október 6-hoz hasonló gyásznap, ami rettenetes tragédiát okozott az országnak. Magában a beavatkozásban sokezer ember halt meg, több tízezer ember sebesült meg, majd jöttek a megtorlások, kivégeztek rengeteg embert, és az országot majdnem kétszázezren hagyták el, miközben az országra rátelepedett egy köd, hogy mi mindent megpróbáltunk, de nem sikerült, mert itt van a szomszédunkban ez az átkozott monstrum. Ez nagyon átalakította az embereknek a valósághoz fűződő viszonyát. Nagyon sokakban egy olyan gondolat alakult ki, hogy nekünk nem is sikerülhet igazán kivívni a szabadságot, mert a viszonyok ezt nem teszik lehetővé, ezért élni kell a kisszabadságokkal, kiskapukkal, ami a Kádár-korszak jellemzőjévé vált. Mindenképpen erőteljesebben kellene emlékezni erre a napra, mert alapvető hatása volt az emberek sorsára. Ha valami csoda folytán a forradalom győz és létrejön egy semleges Magyarország, és megússzuk a reménytelenség emberöltőnyi Kádár-korszakát, akkor ma sokkal előbbre tartanánk.
