2024. november 5. kedd. 10:1
A művészet a valóság visszatükröződése, amely hatással van az érzelmekre, és teret ad a szabad asszociációk szárnyalásának. Ilyen művészi alkotás a világ száz legjobb filmje közé beválasztott, Tizenkét dühös ember című amerikai mozi. Az 1957-ben készült remekmű a legutóbbi, Strasbourgban lezajlott európai parlamenti vita kapcsán a képzettársulás, áthallások felkínálásával máig megőrizte aktualitását. Nincs új a nap alatt.
Ha valaki nem látta volna, a film egy bírósági ítélet előzményeként elénk tárja a tizenkét tagú esküdtszék vitáját, ahol az apagyilkossággal vádolt fiatalember villamosszékbe ültetése vagy ártatlanná nyilvánítása a tét. Élet vagy halál. Az egyszerű civilekből álló testület nem sokat hezitál, az eléjük tárt bizonyítékok alapján a fiút bűnösnek tartja. Kivéve egyik tagot, aki megbontva a társai közötti egyetértést, nemmel szavaz. A sablonos gondolkodás csapdájából kilépő, bátor férfiúra összharag zúdul. Mert más a véleménye. Ő azonban megőrizve higgadtságát, az indulatos támadásokra észérvekkel reagálva megindokolja, hogy a fiatalember bűnösségét illetően milyen kételyek merülhetnek fel. Okfejtését meghallgatva, egyik kevésbé vehemens társa melléje áll. Már nem olyan biztos benne, hogy a fiú gyilkos. Majd fokozatosan a többiek is megváltoztatják a véleményüket.
Eddig az elnagyolt párhuzam a film és az Orbán Viktor ellenvéleménye miatt az Európai Parlament ülésén rá irányuló, elvakult gyűlölethullámmal. Amíg azonban a filmben elsősorban erkölcsi kérdések ürügyén estek egymásnak a vitatkozó felek (valójában első körben előítéletek alakították véleményüket), addig a mostani ballib brüsszeli bürokraták haragját inkább a sértett önérzet és az egzisztenciájuk féltése motiválta. Itt van egy, az amúgy is lenézett Kelet-Európából jött, mitugrász alak, aki nem átall tükröt tartani elénk. A visszabámuló önmagunk pedig szánalmas képet mutat. Kiderül belőle, hogy milyen tehetségtelen, pénzsóvár, semmirekellő társaság vagyunk, akiknek – miután lelepleződtek – veszély fenyegeti zsíros állásukat. Egy dologhoz értenek: a politikai lózungokba csomagolva saját, önös érdekeiknek a képviseletéhez. Ezért nem csupán a tükröt, hanem a tükör felmutatóját is össze kell törni. Csakhogy nem az a legény, aki adja, hanem aki állja!
A vita során ráadásul leleplező volt a magyar miniszterelnök intellektuális fölénye a politikai ellenfeleivel szemben, e szembesítés pedig még inkább dühíti a narcisztikus képviselőket. Itt megmutatkozik a híres Peter-elv igazsága is, amely szerint egy hierarchikus rendszerben a résztvevők addig emelkednek feljebb és feljebb a ranglétrán, amíg a képességeiket meghaladó szintre jutnak. Ebben a pozícióban kényelmetlenül fészkelődve rossz döntéseket hoznak, amelyekkel csak ártanak az egész közösségnek. Például Manfred Weber eredeti mérnöki szakmájánál maradva bizonyára elégedettebb ember lehetne, mint ahogy a szereptévesztett Ursula von der Leyen is megmaradva orvosnak, alighanem kevesebbet ártana egy kontinensnyi, 450 milliós közösségnek, mint az Európai Bizottság elnökeként. (És nem sározódna be sokmilliárdos korrupciós vakcinaügylettől.)
A politika a lehetőségek művészete – állapította meg a német birodalom atyja, Otto von Bismarck. A strasbourgi tanácskozáson pedig feketén-fehéren kiderült, hogy ki a politikai erőtér változásait időben megérezni képes művész és kik az erkölcsileg megnyomorodott, igazi Mekk mesterek. Ők úgy érzik, hogy karrierjüket tekintve továbbra is sínen vannak. Ami igaz is. A láthatáron azonban már valahol felsejlik a zakatolva közeledő gyorsvonat.
A szerző újságíró
