Kovács úr felesége egyik este azt a kérdezte a férjétől, hogy milyen tárgy szeretne lenni. Ez volt a show-műsor témája is: a résztvevők az általuk választott tárgyként viselkedtek. Egyikük fogas volt, és roppant izgalmasnak találta, hogy mindig más ruhát ölthet magára. Egy másik szereplő azzal az ötlettel állt elő, hogy verseskötet lenne, így legalább békén hagynák, úgysem veszi senki a kezébe. A műsorvezető szerint a jelképjáték a szerepjáték egyik formája. Bármi lehet szimbólum: egy kavics vagy egy madártoll, egy falevél vagy egy ökör, egy fűzfa vagy egy plüssmaci, nem beszélve a státuszszimbólumokról. Attól függ, hogy a használó milyen jelentést tulajdonít neki, amely eltér a tárgy vagy a dolog elsődleges szerepétől.
Kovács úr azt felelte, hogy ő kulcs szeretne lenni. Az emberek azt hiszik, hogy mindig az a főnök, akinek a kezében a távirányító van. Korábban Kovács úr is jogarként emlegette a távkapcsolót, és Kovácsné asszony meghagyta a férjét abban az illúzióban, hogy ő a király. Tudta, hogy a hatalom úgysem a jogaron múlik, hanem azon, hogy kinek a kezében van a kincstár kulcsa. Az igazi távirányító: a kulcs! Márpedig erre időközben Kovács úr is rájött, de úgy tett, mintha nem tudná. Vannak olyan titkok, amelyeket meg kell őrizni.
Előtte beérte a saját fizetéséből Kovácsnétól kapott zsebpénzzel, illetve a sörrel, amikor a felesége kedvenc mexikói vagy brazil sorozata kedvéért hajlandó volt lemondani a labdarúgó-mérkőzésről. Mennyivel jobb lenne, ha volna két tévéjük! – ábrándozott ilyenkor. Brazil foci menne a nappaliban sör nélkül, brazil sorozat a hálóban Kovács úr nélkül. Aztán maradhatna egész éjjel a nappaliban, mert se sör, se Kovácsné, és azt csinálhatna a jogarával, amit akar. A hatalom így semmit nem ér, ha nincs, akin gyakorolhatná. Talán még reggelit sem kapna. Ha viszont ő lehetne a kamrakulcs, a távirányítót bezárná a spájzba, a sörök és a konzervek mögé.
Régen még csak egy csatorna volt, nem létezett távirányító. A két csatornához sem kellett, csak a luxus miatt. Ez a tárgy akkor lett fontos, mikor színre léptek a kereskedelmi adók. Az volt ám a bőség zavara! A bőség ma még nagyobb, a kanálisokból áradó, kellemetlen szagokat az orr könnyen megszokja, a néző el van foglalva a nyomkodás izgalmával, noha az otthoni távirányító fölöslegessé vált. A kulcs, amely a távirányítót is zárja s nyitja, ismeretlen helyen van. Senki nem tudja, ki a hatalom igazi birtokosa. Kovácsék még nem jöttek rá, hogy a csatornák irányítják a nézőket, nem pedig fordítva. A kanális elhiteti, hogy szükségük van a bűzre, különben is haszontalan annyi szagot és illatot megkülönböztetni egymástól. Elvégre nem kutya az ember, vagy micsoda!?
Kovács úr jogara és Kovácsné sorozata veszélyben forog akkor is, amikor megérkezik a kis Kovács, egyetlen gyermekük. Harminc múlt, de még menyasszonya, sőt barátnője sincs, csak a számítógépe. Elfoglalja a nappalit, és lefoglalja a távirányítót. A nagy képernyőn a virtuális valóság még nagyobbnak tűnik, mintha annak kiterjedése csak a képernyőre korlátozódna. A távirányító illúziója határtalan, mint a világegyetem. Nem kell már az infravörös fény, nem kellenek a rádiójelek, hogy a sátánfiókák átvegyék az irányítást az emberi rendszerek fölött.
A kis Kovács fejének alakja már nem olyan ovális, mint amilyent az apjától örökölt, hanem elkezdett egy téglatestre hasonlítani. A szakálla miatt ez nehezen vehető észre, bár Kovácsné anyai tenyere érzi az elváltozást, mikor megsimogatja fia homlokát. A kis Kovács ráförmed, hogy ne égesse ezzel, szereljék fel inkább a lakást mesterséges intelligenciával. Nem lesz a távirányítóra sem szükség, elég kigondolni, hogy mit akar az ember, és az megvalósul.
Kovács úr és Kovácsné asszony ilyenkor egy kicsit zsörtölődik, Kovács úr kitalálja a focit, Kovácsné a sorozatot, de mindig a sorozat valósul meg, amely után ünnepnapokon hálószobai adásszünetet iktatnak be. Kovács úr önbizalma is helyreáll, mert ugyan nincsen hatalma sem a fia, sem a távirányító, sem a mesterséges intelligencia fölött, mégis övé a kamrakulcs.
A szerző irodalomtörténész
