Tisztelt Raskó úr! Ön nyilván nem emlékszik már, de az úgynevezett rendszerváltozás idején többször is találkoztunk, éppúgy, mint ahogy az újságírók általában találkozni szoktak azokkal a politikusokkal, akik szerepet játszanak egy ország politikai életében. Szóval semmilyen rossz emlékem nincs önről, zajlott az élet, méghozzá igen gyorsan, így nemigen volt arra lehetőségünk, hogy egy-egy embert, politikai szereplőt közelebbről és alaposabban is megismerhessünk. Hogy a „történelmi idők” elmúltával kinek, például önnek hogyan alakult a sorsa, arról bizony nem sokat tudok. Így aztán arról sem, hogy miképpen vált ön segítőtársává, ötletadójává annak az embernek, aki ez idő tájt minden erkölcsi szabályt megszegett, amely csak egy normális, tisztességes ember számára elítélendő, elfogadhatatlan és szégyenletes. Akinek cselekedeteit semmiféle hatalomvágy nem teheti magyarázhatóvá, pontosabban magyarázhatóvá nagyon is teheti, hiszen ez a magyarázat annyi csupán, hogy beleszeretett a hatalomba, de elfogadhatóvá semmiképpen nem teheti. S hogy önből ilyen különös ötleteket „húzott elő” ez a nőverő, felesége pozíciójával maximálisan visszaélő ember, mint hogy biztatja őt, miszerint előbb-utóbb megfogyatkozik majd a jelenlegi vezető párt tábora, hiszen a nyugdíjasok korán halnak, tehát eljön a Tisza (Istenem, hogy nem árad ki a folyó mérgében!) fénykora, hiszen az idősebbek zöme nem őket támogatja, nos ez az „ötlet és biztatás” bizony enyhén szólva is meglepő egy normális ember számára. Én normálisnak tartom magam, s a legfiatalabb koromban sem gondoltam soha, hogy bármiféle bajom lenne a nyugdíjasokkal.
Immár és nem is tegnap óta, bizony magam is az vagyok. Higgye el, szembenéztem már sokszor a halállal, és sosem féltem tőle. Volt olyan is, amikor hajszálon múlt az életem, de akkor sem azon „agyaltam”, hogy kinek ártok, és kinek használok azzal, hogy meghalok. E tekintetben ön újító. Sosem hittem volna, hogy valaki egyszer, még az én életemben politikai tanácsként azzal biztat egy enyhén szólva is felháborítóan és bizonyíthatóan erkölcstelen személyt, hogy abban reménykedjen, a nyugdíjasok, akik a jelenleg kormányzó pártot kedvelik, az élet törvényei szerint hamarosan eltűnnek a szavazói gárdákból, s szavazataikkal nem a lehetetlen és végtelenül erkölcstelen (amúgy az ön tanácsaira ezek szerint hallgató) Magyar Pétert támogatják, hanem senkit. A koporsóból már nem szavaz az ember, ebben önnek igaza van.
Nos, gondolom nem veszi zokon, ha azt írom és gondolom, hogy mindenki csalódott önben. Nem hinném, hogy az én korosztályomnak illúziói lennének, jelentem már nincsenek. Régen tudomásul vették, hogy az úgynevezett rendszerváltozás idején sokan gazdagodtak meg, nem éppen törvényesen. Sebaj. Ennél sokkal nagyobb bánat, hogy a világ, és benne Magyarország, még ha a hazánk legkevésbé is és a legkisebb mértékben is, de mérhetetlenül gonosszá és erkölcstelenné vált. Eluralkodott rajta a MAMMON – így, csupa nagybetűvel.
Mondja, miért szállt be ebbe a világversenybe? Ennyire fontos a pénz? Vagy a hatalom? S ha beleszállt, miért a rosszat választotta? Ne haragudjon rám, ez utóbbi költői kérdés volt. Magyarán nem várok rá választ. Mindenesetre sajnálom, hogy így esett. A Teremtő megadta nekünk a tévedés lehetőségét, a közmondás is azt tartja, „tévedni emberi dolog”. Egyébként magam úgy gondolom, hogy abból a politikai légkörből és közegből, amelyben a világ vergődik ez idő tájt, s amelyben a feleségverő, érdemtelenül meggazdagodó lények garázdálkodhatnak, jó eltávozni. Mármint a Teremtő segítségével, s nem az önök akaratának megfelelve.
A szerző újságíró
