A legtöbben talán emlékeznek arra, hogy Trump már az első elnöki ciklusának is úgy futott neki, hogy véget akar vetni az USA „végtelen háborúskodásának”. Lépten-nyomon ezt hangoztatta, mégis a hivatalba lépése után újabb katonákat vezényelt a konfliktuszónákba, és fokozta a csapásméréseket.
Ez különösen igaz volt Afganisztánra, ahol 2017-ről 2020-ra 330 százalékkal nőtt a légicsapások civil áldozatainak száma – az amerikai invázió és megszállás kezdete óta a 2019-es volt a második legpusztítóbb év az országban.
Tény, hogy ezek után elkezdte kivonni a csapatait, de minden pozíciót nem akart feladni: egy legalább 2500 fős különítmény hosszabb távon ott maradt volna Washington érdekeinek biztosítására, így többek között azért, hogy a szomszédos Irán érezze a törődést, és a táliboknak se nyíljon ki nagyon a csipájuk.
Cowboy-külpolitika
Ha valahol, hát itt érdemes leszögezni: Donald Trump a legendákkal ellentétben nem rókatejet szopott csecsemő korában. Egy ősi és nagyon egyszerű elvet követ, amit az 1987-ben megjelent Az üzletkötés művészete című könyvében a következőképpen fogalmazott meg:
„A legjobb, amit tehetsz, hogy erőből kötsz üzletet, és a lehető legnagyobb erőd, a befolyás.” Vagy más fordításban: a tőkeáttét. Ez fontos, mert így válik igazán érthetővé az üzenet, ami pestiesen szólva annyi, hogy akinek a golyóit a markodban tartod, azzal bármit el tudsz fogadtatni.
Ez vezérli Trumpot, újra naggyá akarja tenni Amerikát; olyan országgá, amely erőt sugároz, és a világ minden pontján meghajolnak az akarata előtt – avagy, amely eldöntheti mi a béke és mikor lesz béke.
Ez az egyik szempont, amit érdemes figyelembe venni, amikor az ember olyanokat hall, hogy „hosszú ideje Donald Trump volt az első elnök, akinek a hivatali idejében az USA nem indított háborút”.
Valóban nem indított, mert volt belőlük elég, meg nem is volt rá szüksége. De például Nicaraguában és Venezuelában is megpróbált kormányt buktatni, mert úgy vélte, ez szolgálja a legjobban az USA stratégiai érdekeit. Továbbá ő volt az, aki – Barack Obama korábbi döntését felülbírálva – elkezdett halálos fegyvereket szállítani Ukrajnának, miközben az amerikai légierő több-kevesebb sikerrel megpróbálta elriasztani az oroszokat Szíriából.
Haszonmaximalizálás
Arról nem is beszélve, hogy zsarolással, szankciókkal rá akarta bírni Németországot az orosz földgáz- és kőolajimport leállítására, mert arra is feljogosítva érezte magát, hogy eldöntse, kivel kereskedhet Berlin és kivel nem. Hogy milyen következményei lettek volna, ha mindez a covidjárvány kitörése előtt nem sokkal megtörténik, az Északi áramlat–2 felrobbantása óta történtek miatt sejthetjük.
Trump első elnökségét tehát sok szempontból nagyon is aktív és agresszív külpolitika jellemezt, és ahogy már utaltam rá, a fegyveres konfliktusokat nem elsősorban lezárni, hanem kihasználni igyekezett – méghozzá a haszonmaximalizálás elve alapján. Ódzkodott minden olyan vállalkozástól, amelyet nem lehetett pénzre és szavazatokra váltani, viszont ahol és amikor ez szükséges volt, habozás nélkül lecsapott.
Ennek a politikának lett az a mellékhatása például, hogy az egyszerre szorongatott Kína és Irán egymásra talált. Sőt, ha már Irán szóba került: Trump annak idején felmondta az atomalkut, megölette Kászem Szolejmánit, a Forradalmi Gárda parancsnokát, és két év alatt több mint 1500 szankciót vetett ki a síita államra – háromszor többet, mint a Biden-adminisztráció 2022 óta Oroszországra – s ez is közrejátszhatott abban, hogy Moszkva alaposan fel tudott készülni a „gazdasági büntetőintézkedések kivédése” című tantárgyból, és hogy felgyorsult a dollármentesítés a globális gazdaságban.
Aztán van itt még valami. A Pentagon költségvetése Trump kormányzása alatt kétszer is rekordot döntött, míg a fegyvereladások értéke a 2016-os 33,6 milliárd dollárról 2018-ra 55,6 milliárdra nőtt. Erről, végeredményben a haszonról szólt a NATO-kritikája is: mint ismert, megfenyegette a tagállamokat, hogy az USA a sorsukra hagyja őket, ha nem fordítják a GDP-jük legalább két százalékát védelmi kiadásokra. Ezzel – természetesen a szabad világ békéje és biztonsága mellett – a hadiipari komplexum malmára hajtotta a vizet.
Béke hatalmi szóra
Milyen tanulságokat vonhatunk le mindezekből a következő ciklusára és elsősorban az ukrajnai háborúra vonatkozólag?
Előszöris azt, hogy Trump nem akar alkudozni egyik féllel sem. Ha igaz a hír, ezt a feltevést erősíti, hogy állítólag Brian Hookot kérte fel „békenagykövnek”. Hook régi vágású neokon. Először George W. Bush környezetében tűnt fel tanácsadóként, aztán Trump alatt Iránnal foglalkozott, szóval nem egy mediátor típus.
De a lényeg: amikor a régi-új elnök azt mondta, tudja, mit kell mondania mindegyiküknek, nyilvánvalóan arra gondolhatott, hogy tudni véli, hogyan tehet keresztapai értelemben vett visszautasíthatatlan ajánlatot nekik.
A „tőkeáttét” miatt Volodimir Zelenszkij esetében ez egyértelmű: az ukránok vagy elfogadják az amerikai „béketervet”, vagy az USA leállítja a támogatásukat, és ha az EU nem áll ki mellettük (amire a közvélekedéssel szemben képes lenne, és talán meg is tesz majd), Kijev nem fogja tudni finanszírozni a háborút – az állam összeomlik.
Vlagyimir Putyinnak ugyanakkor felkínálhatja a szankciók eltörlését vagy felfüggesztését, a megállapodás pillanatában Moszkva által ellenőrzött területeket, valamint azt, hogy nem engedi be Ukrajnát a NATO-ba, csupán a békét szavatolná nyugati jelenléttel. Ez egy nagyon rossz ajánlat. Orosz szempontból a vereség elismerését jelentené. Hogy miért, itt most mellékes, de azt jelentené, ezért Trumpnak az aláírást ki kell valahogy kényszerítenie.
A nyilatkozatai alapján erre képesnek is érzi magát, és sejteni lehet, hogy miért.
Birodalmi érdekvédelem
2024. július 25-én Mike Pompeo írt egy cikket a Wall Street Journalnak, ami arról szólt, hogy az USA a második világháború idején elfogadott kölcsönbérleti törvényhez hasonló konstrukcióban 500 milliárd dollárt adhatna az ukránoknak arra, hogy abból fegyvereket vásároljanak az Egyesült Államokban.
Bármit, ami akarnak – és lőhetnének vele bármire, amire akarnak, mert Pompeo szerint mindenféle megkötést el kellene törölni. Az orosz városok így célponttá válnának. És azt is felvetette, hogy a háború ürügyén a NATO-tagállamok védelmi ráfordítását a GDP két százalékáról háromra lehetne emelni. Ez további bevételeket jelentene az Egyesült Államoknak, ráadásul még inkább USA-függővé tenné az Európai Uniót.
Szemben a Biden-adminisztráció céltalannak tűnő segélyezésével ezt könnyű lenne eladni a választóknak, hiszen ezt a pénzt nem lehet ellopni – az utolsó centig visszakerül Amerikába.
Igaz, hogy Mike Pompeo nem került be Trump kormányába, leendő nemzetbiztonsági tanácsadója, Mike Waltz viszont a választások előtt az NPR-nek adott interjúban nagyon hasonló forgatókönyvet vázolt fel arra az esetre, ha Donald Trump minden igyekezete ellenére Vlagyimir Putyin nemet mondana az „üzletre”.
Waltz azt javasolta, hogy „tényleges energetikai szankciókat” kellene bevetni Oroszországgal szemben, azaz mindent és mindenkit el kellene rettenteni attól, hogy orosz szénhidrogéneket vásároljon vagy azok értékesítésében bármilyen módon részt vegyen. És ő is engedélyezné az ukránoknak a nagy hatótávolságú fegyverek bevetését bármilyen célpont ellenében.
A „show” folytatódik
Donald Trump tehát minden bizonnyal abban bízik, hogy a tőle megszokott erőpolitikával képes lesz „belezsarolni” Ukrajnát és Oroszországot egy tűzszünetbe.
De ez aligha fog megtörténni. Nem hiszem, hogy megtörténhet, mivel Moszkva egzisztenciális harcként tekint a „különleges katonai műveletre”, és nem fog megállni addig, amíg legalább Herszon, Zaporozsje, Donyecek és Luhanszk teljes területét „fel nem szabadítja”. Ráadásul az első ciklusa alatt nyújtott teljesítménye miatt Donald Trumpnak nincs túl sok hitele a Kremlben (ahogy Pekingben sincs).
Emiatt azonban aligha fáj a régi-új elnök feje. Ő végül is széttárhatja a karját, és azt mondhatja: „Nézd, én a legjobb üzletet, a valaha volt legokosabb üzletet ajánlottam Putyinnak, ő pedig visszautasította. Most nincs más választásom, mint megmutatni neki, ki a főnök.”
Ha így lesz, az kezdetben legalábbis tetszeni fog a választóinak, és az Egyesült Államok degeszre keresheti magát a külföldre eladott fegyvereken, a cseppfolyósított gázon és az olaj árának emelkedésén, miközben az orosz szénhidrogén-szállítások Európa irányába teljesen megszűnhetnek, és a béke helyett a háború egy új, minden eddiginél brutálisabb szakaszába léphet.
Más kimenetele ennek a történetnek egyelőre nem nagyon van, mert ha az amerikaiak engednének a trumpi „béketervből”, ha leállnának egyezkedni az oroszokkal Ukrajna Washington által 1994-ben szavatolt területének felosztásáról, akkor azzal azt üzennék a világnak, hogy az Egyesült Államokat nem sikerült újra naggyá tenni.
