Igen sok államban két háza van a parlamentnek, így az Amerikai Egyesült Államokban, Nagy Britanniában, de Lengyelországban és Csehországban is. Így volt ez nálunk is 1918-ig, majd rövid szünet után 1927-tól 1945-ig. Nagyjából az ezerhatszázas évek legelejétől alakult ki a Főrendiház összetétele és jogköre, s abban a főnemesek, főpapok jelenléte dominált. De ott voltak a zászlósurak, főispánok, főbírák, koronaőrök, bizonyos kiváltságos területek kormányzói is. A király a kormány felterjesztésére kinevezhetett tagokat, de ezek száma ötvennél több nem lehetett. A magyarországi főrendi jogú családok között számos régi nagy dinasztiát találunk. Ilyenek az Almásyak, Ambrózyak, Adrássyak, Aporok, Apponyiak, Bánffyak, Batthyányak, Bethlenek, Benyovszkyak, Csákyak, Csekonicsok, Czirákyak, Desewffyek, Eötvösök, Erdődyek, Esterházyak, Festeticsek, Forgáchok, Gyulaiak, Hatvani-Deutschok, Hunyadyak, Jósikák, Jeszenszkyk, Kálnokyak, Károlyiak, Korányiak, Lónyaiak, Nádasdyak, Orczyak, Pálffyak, Sigrayak, Szapáryak, Széchenyiek, Sztárayak, Telekiek, Tiszák, Wassok, Wesselényiek, Vayok, Zichyek. A névsor sokkal hosszabb, de sokan közülük idegenek, akiknek sok közük a nemzethez nem volt, csak birtokot szereztek valahogyan a Szent Korona országaiban. Olyanok, mint a Windischgretzek, Thurn-Taxisok, Thisszen-Bornemisszák, Szász-Coburgok, Scwarzenbergek stb.
A válságos időkben, mikor 1918-ban a képviselőház feloszlatta önmagát, a Főrendiház elnapolta az üléseit. A történelmi helyzet azonban nem tette már lehetővé, hogy újra összeüljön: összeomlott az Osztrák–Magyar Monarchia, a történelemi Magyar Királyságot mind a négy irányból megcsonkították, a megmaradt Magyarország össze sem volt hasonlítható az ezeréves országgal. A nemzet jelentős része is idegenek uralta területen találta magát, így számos főrendi család is. A korabeli magyar társadalom a politikai, gazdasági és kulturális elittől kezdve a kétkezi gyári vagy mezőgazdasági munkásig ideiglenesnek tartotta a trianoni állapotokat. Így nem is választottak kétkamarás országgyűlést, hanem a rendkívüli helyzetre tekintettel, egykamarás Nemzetgyűlést. Viszont hamar kiderült, hogy az ideiglenesség hosszabb ideig eltarthat, ezért a legfontosabb az ország újjászervezése volt a trianoni határok között. Ez sikerült, stabilizálódott a helyzet, az ország elszigeteltsége enyhült, Bethlen István miniszterelnök úgy látta, hogy a politikai stabilitás érdekében vissza kell térni a kétkamarás országgyűlés rendszeréhez. Tette ezt annak ellenére, hogy a képviselőházi választásokon semmi nem fenyegette a kormánypárt sikerét! Bethlen (és Horthy) mindenképpen előre tekintett, s úgy vélte, hogy egy ilyen kontroll (mai kifejezéssel „fék”) elkelhet a következő évtizedben egy esetleges európai radikalizálódás közepette. Ugyanennek a kontrollnak az erősítését szolgálta később a kormányzói jogkör jelentős kiterjesztése a parlamenttel szemben.
Érdemes azonban itt leszögezni: sem a második kamara létrehozása, sem a kormányzói jogkör megerősítése nem tudta megakadályozni olyan törvények elfogadását, amelyek külső nyomásra aláásták a magyar alkotmányosságot. Viszont az is igaz, hogy Magyarországon a legsúlyosabb háborús időkben, amikor a nemzeti szocialista Németország csaknem egész Európát uralta és olyan országokban is elszabadult az ösztönvilág, mint Franciaország és Olaszország, a magyar parlament két háza és az államfő biztosítani tudta az állam polgárainak fizikai és bizonyos mértékig anyagi biztonságát is. Az alkotmányosság aláásását szolgáló törvények ellen mind a felsőházban, mind a képviselőházban jelentős ellenállás bontakozott ki, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ezért volt tragikus fordulat az ország német megszállása, szuverenitásának elvesztése negyvennégy márciusában. S még inkább az, hogy ebből a helyzetből nem talált kiutat sem a politikai, sem a katonai elit. A gazdasági elit pedig vagy kollaborált, vagy elmenekült, jelentős mértékben együttműködve a megszállókkal.
A Felsőházat az 1926: XXII. tc.-vel hozták létre és jóval modernebb testület volt, mint az elődje, a Főrendiház. Ennek kissé ellent mondott, hogy tagjai voltak a magyarországi Habsburgok, de ők mindössze hárman voltak. Albrecht, József és fia József Ferenc. Harmincnál is többen voltak az egyházfők (köztük két rabbi), nagyjából tizenhárman a hivatal és méltóság alapján delegált tagok, köztük a Nemzeti Bank elnöke, a hadsereg főparancsnoka (ha volt), főbb bíróságok vezetői. Csaknem negyvenen voltak az adófizetés alapján megrostált főrendi jogú családok tagjai közül választottak. A nagy újítás az volt, hogy a megyei és városi önkormányzatok (törvényhatóságok) küldhették a legnagyobb létszámú csoportot, csaknem nyolcvan főt. Őket az önkormányzatok közgyűlései választották. Figyelemre méltó volt, hogy helyet kaptak a testületben a Magyar Tudományos Akadémia és az egyetemek jelöltjei, valamit a különböző kamarák (ügyvédek, kereskedelmi, iparkamarák stb.) választottjai. A kormányzó is megtartotta magának a jogot, hogy kinevezhessen felősházi tagokat, s ezzel élt is.
Az utolsó felsőháznak tagja volt például Grősz József püspök és Endrédy Vendel zirci apát, Ravasz László református püspök, a hadsereg részéről Werth Henrik vezérkari főnök, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola részéről Dohnányi Ernő, a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkaráról Domanovszky Sándor, jogi karáról Tomcsányi Móricz; a Szegedi Ferenc József Tudományegyetem részéről Szent-Györgyi Albert. A kormányzó nevezte ki Bethlen István volt miniszterelnököt, Czettler Jenő egyetemi tanárt, Herczeg Ferenc írót; Kornfeld Móricz, Vida Jenő, Weiss Fülöp, Buday-Goldberger Leó, Chorin Ferenc ipar- és bankmágnásokat. A háború elsöpörte ezt a testületet is.
Grősz Józsefet 1951-ben egy monstre politikai perben összeesküvés vádjával tizenöt év börtönre ítélték. Endrédy Vendelt súlyos kínzások után ugyanebben a perben tizennégy évre. Czettler Jenő közgazdász-jogász professzort ugyanebben a perben tizenkét évre ítélték. A börtönben halt meg 1953-ban. Ravasz László református püspök ilyen megpróbáltatásnak nem volt kitéve, de tisztségéből a kommunisták nyomására eltávolították. Werth Henrik, a németek oldalán vívott háború nagy híve Budapest eleste után eltűnt, valószínűleg a Szovjetunióban hunyt el, mint hadifogoly. A biztonság kedvéért azért itthon távollétében halálra ítélték. Szintén a Szovjetunióban hunyt el fogolyként Bethlen István miniszterelnök. Dohnányi Ernő emigrált, sok viszontagság után az Egyesült Államokban telepedett le, miként Szent-Györgyi Albert professzor is. Herczeg Ferenc nemkívánatos szerző lett. A gyáriparosok és pénzmágnások sorsa igen különlegesen alakult. Volt, akit koncentrációs táborba hurcoltak, s ahonnan nem is volt visszaút (Vida Jenő, Goldberger Leó), voltak, akikkel megegyeztek a német megszállók és a javaik átengedése fejében elengedték őket (Chorin Ferenc, Kornfeld Móricz). Weiss Fülöp már korábban elhunyt.
Hiába, akármerre nyúlunk, a magyar történelemben ilyen sorsok, ilyen tragédiák jellemzik a múltat. A Felsőházat – második kamarát – azóta sem állították helyre. Valószínűleg teljes illúzió lenne, hogy a pártpolitikától mentes, a magasabb morális érdekeket és a helyi – politikai hovatartozástól független – polgári, szakmai értékeket képviselni tudó testület jöjjön létre. Más módon kell ezt megvalósítani. De meg kell. Az elmúlt évszázad alatt gyökeresen megváltozott a világ. Eltűnt az arisztokrácia, az egyházak nem kívánnak politikai testületekben megnyilvánulni, a politika oda is beivódott, ahol semmi keresnivalója nincsen. A legrosszabb üzenetek érkeznek Nyugat-Európából. A patriotizmus nélküli meghatározhatatlan világ-nacionalizmus. Amiről azt állították, hogy valami hasznos és ártalmatlan globalizmus. Ezzel szemben valóban védekezni kell. Az ék a politika, de a háttér, az alap a kultúra, az elkötelezettség, az elhivatottság. Erre lehet támaszkodni – egy vagy két kamara, mindegy is –, s ha düh és harag nélkül sikerül, már nyert ügyünk is lesz.
A szerző történész
