Mik voltak ezek a végzetes hibák?
A Barbarossa-hadművelet tervezése során a német hírszerzés – az Abwehr és az SD (Sicherheitsdienst) – alapvetően hibás előrejelzésekkel dolgozott. Elsődleges feladatuk a szovjet haderő méretének, haditechnikai fejlettségének és katonai kapacitásainak pontos felmérése lett volna, ám ezek az információk hiányosak és pontatlanok voltak. A hírszerzés számos kritikus tényezőt pontatlanul mért fel, és abból helytelen következtéseket vont le.
A hírszerzési jelentések arra utaltak, hogy a Szovjetunió legfeljebb 200 hadosztállyal rendelkezik, amelyből csupán 150-160 volt harcképes állapotban. A valóságban azonban a szovjetek több mint 300 hadosztállyal várták a németeket, ráadásul további tartalékot is gyorsan mobilizálni tudtak. Az alábecsült haderő miatt a németek nem számítottak arra, hogy a kezdeti sikerek után szinte végtelen mennyiségű szovjet tartalék csapat érkezik a frontra. Amikor a tél beálltával, novemberben és decemberben megállították az offenzívát, a támadó csapatok több harckocsit semmisítettek meg, több repülőgépet lőttek le, és több szovjet katonát öltek meg vagy fogtak el, mint amennyit egyáltalán előre jeleztek. Vagyis a német tervezők többszörösen alábecsülték a Vörös Hadsereg erejét.
A száraz statisztikai adatok így néztek ki. Németország kb. 3,8 millió katonát vetett be a keleti fronton. Ezt a világ addigi legnagyobb katonai erejeként tartották számon. 153 német és 19 szövetséges (főleg román és finn) hadosztály vett részt a harcokban, összesen mintegy 3.350.000 fővel. 3580 páncélos jármű, köztük Panzer III és Panzer IV típusok. A Luftwaffe kb. 2770 repülőgéppel támogatta az offenzívát. A légifölény biztosítása gyors sikereket hozott, de hosszú távon kifulladtak a szovjet erőforrásokkal szemben. Nagyjából 7200 tüzérségi eszköz állt rendelkezésre. A németek tüzérsége kiemelkedő precizitású és erejű volt, de a folyamatos előrenyomulás miatt egyre nehezebben tudták a hatékonyságukat fenntartani.
A másik oldalon a Szovjetunió a háború elején mintegy 5,5 millió katonával rendelkezett, bár ebből sokan tapasztalatlanok voltak. A Vörös Hadsereg kb. 24.000 tankkal rendelkezett, köztük a híres T–34 és KV–1 modellekkel, amelyek vastag páncélzatukkal és nagy tűzerejükkel komoly kihívást jelentettek a németeknek. A hírszerzés súlyosan tévedett a szovjet harckocsik minőségének megítélésében is. A T–34 és KV–1 típusú tankok páncélzata és tűzereje jelentős kihívást jelentett a németek számára, akik kezdetben azt hitték, hogy saját Panzer III és Panzer IV tankjaik könnyedén legyőzhetik a szovjet páncélosokat. A németek gyakran vetettek be könnyebb páncélosokat, amelyek lövedékei képtelenek voltak áthatolni a T–34 páncélzatán, míg a szovjet tankok komoly károkat okoztak a német járművekben.
Kezdetben csaknem 20.000 repülőgépük volt a szovjeteknek, de ezek egy része a háború első napjaiban még a kifutópályán megsemmisült a német légitámadások során. A szovjeteknek kb. 117.000 tüzérségi eszközük volt. A tüzérségi támogatás sok esetben hatékony volt, különösen amikor a német utánpótlás akadozott. A Barbarossa-hadművelet első fél évében a németek kb. 250.000 katonát veszítettek (elesettek, sebesültek és eltűntek), és mintegy ezer tankot, valamint több mint ezer repülőgépet. A Szovjetunió veszteségei meghaladták a hárommillió főt, amely magában foglalta a fogságba esetteket és a civilek jelentős veszteségeit is. A szovjetek több ezer tankot és repülőgépet veszítettek, de a tartalékaik és gyártási kapacitásuk újra feltöltötte az elvesztett eszközöket. Nem vették figyelembe a szovjet katonai ipar hatalmas kapacitását sem. A szovjetek gyorsan evakuálták gyáraikat az ország keleti területeire, ahol zavartalanul folytatták a hadiipari termelést. Ez lehetővé tette számukra, hogy pótolják az elvesztett eszközöket, és folyamatosan friss erőket küldjenek a frontvonalra, miközben a németek számára egyre nehezebb volt az utánpótlás biztosítása.
A Barbarossa-hadművelet kudarca nemcsak a hírszerzési tévedések következménye volt, hanem a német hadvezetés stratégiai hibái is hozzájárultak.
A vezérkar fő célja Moszkva elfoglalása volt, ám a hadjárat előrehaladtával több frontot nyitottak. Északon Leningrád, délen pedig Kijev és a Fekete-tenger térsége felé is indítottak offenzívát. Ez a széttöredezett előrenyomulás megosztotta az erőforrásokat, így a németek egyetlen irányban sem tudtak döntő áttörést elérni. A különböző frontvonalak között szétszórt csapatok már nem tudták hatékonyan támogatni egymást, és a különböző célpontok leküzdése egyre több energiát vett el az eredeti, Moszkva elleni támadástól. Az első hónapokban mintegy ezer km-es mélységben nyomultak előre, és hatalmas szovjet területeket foglaltak el. A támadás elsősorban a rendkívül gyors előrenyomulás tervére épült, azonban a német logisztikai rendszer nem tudta megfelelően követni a front mozgását. A szovjet utak rossz minősége és a vasúti rendszerek eltérő nyomtávja megnehezítette az utánpótlás szállítását. A frontvonalak kiszolgálása egyre hosszabb és sebezhetőbb utánpótlási vonalak kialakulását eredményezte. Az ellátási zavarok miatt sok esetben hiányzott az üzemanyag, az élelmiszer és a hadianyag, amely tovább rontotta a katonák morálját és harcképességét.
De az egyik legnagyobb taktikai hiba az orosz tél alábecsülése volt. Hitler úgy tervezte a hadjáratot, hogy a német csapatok még a tél beállta előtt legyőzik a szovjet erőket. Azonban az offenzíva elhúzódott, és a németek nem rendelkeztek megfelelő téli felszereléssel, sem ruházattal, sem járművekkel. A rendkívül hideg időjárás súlyos károkat okozott a katonák moráljában és egészségében, miközben a harci járművek közül sok egyszerűen megfagyott, és mozgásképtelenné vált. Az orosz tél tehát nem csupán a természetet érintette, hanem egy taktikai elemmé is vált, amely a szovjetek javára billentette a harc kimenetelét.
Hitler gyakran személyes és megkérdőjelezhetetlen döntéseivel avatkozott be a katonai tervekbe, sokszor figyelmen kívül hagyva a tapasztalt tábornokok véleményét. Ő ragaszkodott többfrontos támadásokhoz, és döntései gyakran ellentmondásosak voltak. Például a Moszkva elleni offenzíva során többször is eltérítette a csapatokat más irányba, például Kijev felé, amely jelentős késedelmet okozott, és lehetővé tette a szovjetek számára, hogy újabb védelmi vonalakat építsenek ki Moszkva körül. Hitler túlzott optimizmusa és merev döntései sok esetben hátráltatták a német katonai gépezetet, és súlyos veszteségeket okoztak.
A németek szinte teljesen alábecsülték a szovjet hátországban működő partizánok szerepét. A partizáncsapatok rendszeresen támadták a német utánpótlási vonalakat, vasutakat és konvojokat, komoly logisztikai káoszt okozva ezzel a német hadsereg számára. A németek nem voltak felkészülve a gerilla-hadviselésre.
A hírszerzés problémái mögött gyakran politikai és pszichológiai tényezők is meghúzódtak.
Hitler és a német hadvezetés mereven hitt a fölényükben, és az Abwehr és az SD munkája is ezzel összhangban működött. A német hírszerzés nemcsak az ellenség erejét és képességeit becsülte alá, hanem azokat a veszélyeket is minimalizálta, amelyeket a hátországban erősödő ellenállás is jelentett.
A német hírszerzés hiányosságai és a hadvezetés stratégiai hibái a Barbarossa-hadművelet kudarcához vezettek, amely alapvetően meghatározta a második világháború keleti frontjának eseményeit. A tévesen felmért szovjet erő, az elhibázott hadműveleti tervek és a logisztikai nehézségek sorozata végül lehetetlenné tette, hogy a német hadsereg elérje Moszkvát, és gyors győzelmet arasson. A Barbarossa-hadművelet végül nemcsak a keleti front teljes összeomlásához vezetett, hanem a német háborús gépezet lassú, de biztos hanyatlását is előrevetítette, amely később hozzájárult Németország végső vereségéhez.
