Az apai ágon oszét, anyai ágon grúz származású Joszev Dzsugasvili – aki 1912-ben vette fel a Sztálin (az Acél) vezetéknevet – életét jelentősen befolyásolta a huszadik század eszméje, a szocializmus elterjedése. Ennek hatására Sztálinból nem a Jézus tanításának hirdetője, ortodox pap lett, hanem kegytelen diktátor.
Timothy Snyder amerikai történész szerint a sztálini terror mértéke 1938-ig messze meghaladta a hitleri Németországét; Sztálin addig ezerszer több embert ölt meg etnikai alapon, mint Hitler. Sztálin volt az etnikai alapú tömeggyilkosságok úttörője.
Pedig lehetett volna a szovjet kommunista diktatúra áldozata is. Mert miután alkoholista, cipész apja – aki sokszor brutálisan bántalmazta őt és anyját is – elhagyta a családját, a tízéves Joszef a gori egyházi iskola tanulója lett.
Simon Sebag Montefiore brit történész írása szerint Joszef kiemelkedett iskolatársai közül, nemcsak tudásával és szervezőkészségével, hanem gyönyörű hangjával is, amit az iskolai kórusban kamatoztatott. Egyszerre volt példás tanuló és a Gori utcáin mindennapos, sokszor véres bandaháborúk résztvevője.
Tizenöt évesen, sikeres felvételi vizsgát követően, Grúzia legjobb egyházi iskolája, a tbiliszi papi szeminárium bentlakásos diákja lett. Az intézetben orosz soviniszta légkör és börtönfegyelem uralkodott. Mindez a diákok egy részében óriási ellenállást váltott ki mind az oktatók, mind az általuk képviselt eszmék ellen.
„Egyik világi iskola sem termelt annyi ateistát, mint a tbiliszi szeminárium” – idézi Montefiore könyvében Filipp Makaradzét, Sztálin egykori iskolatársát.
A fővárosban terjengő ideológiák, főként a grúz nacionalizmus és a szocializmus nem hagyták érintetlenül a szeminárium diákjait sem. A papnövendékek egy csoportja titkos társaságot hozott létre, ahol tiltott szocialista irodalmat olvastak. Sztálin is csatlakozott hozzájuk, majd kapcsolatba lépett a helyi marxistákkal, és belépett a helyi szociáldemokrata pártba, rövidesen pedig már kézzel írott újságot szerkesztett diáktársai számára. Húszévesen egyre nehezebben tudta elviselni a szeminárium fojtogató légkörét, tanáraival is megszaporodtak a konfliktusai, ezért 1899-ben nem jelent meg a vizsgáin, ezért kizárták.
A terrorista bandavezér Joszev Dzsugasvili
Fotó: AFP/Roger-Viollet
A szemináriumban töltött évek viszont nagy hatással voltak egész életére. Montefiore szerint abszurd módon ezeknek az éveknek köszönhetően vált marxista ateistává, az itt megtapasztalt módszereket pedig (megfigyelés, kémkedés, érzelmi erőszak, a magánéletbe való durva behatolás) a későbbiekben maga is sikeresen alkalmazta az általa irányított szovjet rendőrállamban. „A munkásosztály adott nekem életet – mondta 1929-ben egyik beszédében – és nevelt fel, az ő képmására és hasonlóságára.”
A papi tanulmányok megszakítását követően Sztálin Tbilisziben maradt, ahol főállású forradalmár lett. A „Pap”, ahogy a munkások nevezték, újságot szerkesztett, agitált, sztrájkokat szervezett és marxizmusra oktatta a munkásokat. Hívekből, barátokból és bűnözőkből egy terrorista csoportot szervezett maga körül, amellyel – a hatalommal szembeni erőszakot legális eszköznek elismerve – véres bűntettek sorozatát hajtotta végre. Sztálin irányításával bankokat, fegyverraktárakat raboltak ki, rendőröket gyilkoltak meg.
Akcióik során nem voltak tekintettel a polgárokra, áldozatokra: a tbilliszi állami bank kirablásakor mintegy negyven halottat hagytak maguk után, nagyrészt civileket. Sztálin otthonosan mozgott az alvilágban, amorális személyiségéből kifolyólag erkölcsi gátak nem korlátozták a véres tettek végrehajtásában.
A beteg Lenin, aki nem akarta, hogy Sztálin legyen az utódja
Fotó: AFP
Vlagyimir Iljics Lenin halála után 1924-től Sztálin Szovjetunió kollektív vezetőségének egyik meghatározó tagja, majd a diktatúra egyszemélyi vezetője lett. Az egykori ortodox papi növendék kegyúri rendszerében főpapi szerepet kreált magának, amiben lehetetlen volt ellentmondani neki. A vezető bolsevikok pedig egyáltalán nem bíztak egymásban, ezért a színlelt barátság hazug rítusait kellett előadniuk, miközben mindenkin elhatalmasodott az üldözési mánia – ami hamarosan árulókereséshez és kémhisztériához vezetett.
A budapesti Sztálin szobor, amit a forradalmárok 1956 október 23-án ledöntöttek
Fotó: Fortepan
Ez teljesedett ki az 1937–38-as borzalmas tömeggyilkosságokban: a párton belüli tisztogatásoktól a papok, a kulákok és a rabok módszeres lemészárlásán keresztül egész népek deportálásáig. A nagy terror 1938 novemberében ért véget. A nem egészen kétéves időszakban 681 ezer embert végeztek ki, a letartóztatottak száma a másfél milliót is meghaladta, és ezek csak az orosz Belügyi Népbiztonság (NKVD) hivatalos adatai. Ezen belül a nemzetiségek elleni akciókban 250 ezer embert gyilkoltak meg etnikai alapon.
Mindezek ellenére Oroszországban és Grúziában sokan még ma is nemzeti hősnek tekintik, mert Sztálin vezetésével Szovjetunió győzelmet aratott a náci Németország ellen a második világháborúban.
Georgij Filimonov, a vologdai régió kormányzója azt állította, a „nyilvánosság többszöri kérésére” született döntés arról, hogy új szobrot állítsanak az 1953-ban elhunyt tömeggyilkos szovjet vezetőnek. A szobrot várhatóan egy helyi múzeumban helyezik el, egy olyan épületben, ahol Sztálin 1911 és 1912 között száműzetésben élt.
A Novaja Gazeta felidézi, hogy Sztálin több tíz millió ember halálával járó terrorját elv-társa és utódja, Nyikita Hruscsov is elítélte három évvel a halálát követően, ehhez képest a Szovjetunió felbomlása után többen dicsőíteni kezdték a Szovjetunió globális hatalommá történő megszilárdításában játszott szerepéért.
Több mint száz év távlatából az vitathatatlan, hogy az oroszok és a világ is jobban járt volna, ha Joszev Dzsugasvili nem kommunista pártvezér, hanem a szeretet Istenét hirdető pap lett volna.
