Előbb közhellyé lett, majd mémesedett egy gondolat, ami sokaknak tetszik, de belegondolni nem igazán mer senki: A nehéz idők erős embereket teremtenek, az erős emberek jó időket hoznak, a jó idők gyenge embereket szülnek, a gyenge emberek pedig nehéz időket hoznak. Kevesen tudják, hogy valójában egy 2016-ban megjelent posztapokaliptikus regényből, G. Michael Hopf Those Who Remain című művéből származik. Azon idézetté silányult, amit akkor szoktak megosztani a közösségi oldalakon, amikor valaki díványszakértői minőségében próbál kemény embernek látszani. Természetesen szigorúan a telefon képernyőjén át. A probléma az, hogy ez is elinflálódott, ám még azelőtt, hogy belegondoltak volna, hogy mit jelent. Ha valaki meg is kísérelte, akkor nyilvánvalóan megijedt tőle, mert a természettel találkozott. Meg azzal, hogy a gyenge emberek éppen a nehéz idők előszobájában állnak.
E felvetés nem újdonság. Gyerekkorom óta nagyon szeretem a Közel-Keletet és az iszlám kultúrát, sokat olvastam Ibn Khaldúnt, akit a történelem egyik első szociológusaként emlegetnek. Sajnos, nekem a szociológusokról azok a kócos, mosdatlan, igénytelen magyar értelmiségiek jutnak az eszembe, akiktől nem csak a tudomány áll távol, hanem én is, mert nincs kedvem szagolni őket, ezért én nem tudok a Mesterre így gondolni. Ő ugyanis rájött, hogy miért emelkednek és buknak el emberi csoportok. Rájött, hogy a történelemben mindegyik domináns csoport nomádokként kezdte, akik aztán hatalmas elszántsággal leigázzák a városokat, ahol addigra elkényelmesedett emberek éltek. Azonban miután belakták a szép, kényelmes palotákat és jóllakottan hátradőltek maguk is, jöttek az újabb nomádok, hogy kipofozzák őket onnan. És így tovább, míg világ a világ. Azt a képességet, ami a győztessé váláshoz kell egy csoport esetében, ő aszabíjjának nevezte el. Erre az arab fogalomra nincs megfelelő magyar kifejezés. Az aszabíjja a csoportkohézió és a közös szolidaritás ereje, amely lehetővé teszi egy közösség számára, hogy összefogva hatalmat szerezzen és domináljon. Ha Instagram-kompatibilisen kellene megfogalmazni az aszabíjját, akkor csak egy tűz-emojit kellene kitenni. Ilyen értelemben az aszabíjja visz sikerre egy maffiacsaládot ugyanúgy, mint egy politikai erőt vagy sportcsapatot, de Ibn Khaldún értelemszerűen társadalmakban gondolkodott.
Térjünk vissza a mába, és nézzük meg, mi ebből a tanulság számunkra! Magyarország helyzetéről ugyanis mindenki nagyon pontos véleménnyel van. Itt minden tekintetben megvan, hogy a ki hibás. Mindenki rendkívül okos és pontosan meg tudja mondani, hogy szerinte ki tehet arról, ha valami nem jó. Az elmúlt 14, 8, 100 vagy 1000 év tehet róla, a jobboldaliak, a baloldaliak, a kívülállók és a medvedisznóemberek felelősek azért, amivel a megszólaló elégedetlen. Magyarországon széles tömegek szeretik magukat a Nyugat részének képzelni, amikor úgy hozza a kedvük, vagy Keletnek, ha éppen az előnyös. Helyzetfüggő ugyan, de általában a Nyugatot a jól öltözött, értelmes, sok nyelvet beszélő, önálló döntéseket hozni képes, egzisztenciával rendelkező, reklámfilmekben látható középosztálybeli emberrel azonosítják. Ennél kevés dolog van távolabb a valóságtól, de az ilyen egyszerűsítések mentén működik a tömeg gondolkodása. Ha valami rossz, megbízhatatlan, silány minőségű vagy igénytelen, akkor meg a Kelettel. Ha pedig Balkánozni kell, akkor egy kicsit délre is tudnak nézni ugyan, de valójában ekkor is a Keletre gondolnak, csak romantizálva. Kétségkívül a legszórakoztatóbb eleme a magyar közbeszédnek az, amikor felnőtt, egyébként értelmes emberek azt hiszik, hogy egy ekkorka ország dönthet a saját sorsáról. Majd rögtön ezután elmagyarázzák, hogy a szovjetek, a nácik, az osztrákok, a törökök és a többiek mind hibásak abban, hogy olyanok a magyar hétköznapok, amilyenek. Az egyik ember elmagyarázza, hogy a Nyugat a csodálatos, abban van a vitamin, mert ott az egyén gondolati és véleményszabadsága garantálja a fejlődést, a másik meg két kézzel mutogat Kínára, mint a sárga veszedelemre a Bibliából, mondván, most kell felugrani erre az új szuperexpresszre, mert akkor a domináns oldalán leszünk és nem a ledomináltakén. A hitük nem a saját közösségben van meg, hanem másokéban. Különösen az nevettet meg, hogy miközben ezek az emberek rajtuk kívül álló tényezőkön vitáznak, a saját közösségük jövője valójában tényleg azon múlik, melyik pólus lesz erősebb, de ez nem a vitázók véleményétől függ. Hanem már attól, hogy ezen vitáznak.
Eközben rendkívüli módon óvná mind a kettő a szuverenitást, csak mást ért ezen szó alatt. Neki ne mondják meg Moszkvából/Brüsszelből/Pekingből/Washingtonból, hogy mi és hogyan legyen. Olyasmi ez, mint amikor egy tizenéves lány felháborodottan kéri számon az apját, hogy miért ilyen kevés a zsebpénze. Aztán keres magának egy csávót, aki majd finanszírozza. Nehogy már bárki megmondja neki, hogy mire költi a pénzét, hiszen ő egy erős, független nő! Aztán számonkéri a barátnőjét, hogy miért él még mindig a szüleivel.
Jó hír, hogy aszabíjját lehet teremteni is, sőt, teremteni is kell. Bár sokan egy növényre asszociálnának a hallatán, valójában az aszabíjja nem nő ki magától a földből. Hit kell hozzá, viszont abból sok. A tálibok például 20 éven át ücsörögtek a barlangjaikban és annyira hittek abban, hogy az amerikaiak a kishaverjaikkal egyszer úgyis hazamennek, hogy igazuk is lett. Tudták, hogy a világ pénzét rá lehet locsolni a homokos-köves talajra, abból ott kert nem lesz, hogy visszautaljak Josep Borrell örökbecsű gondolataira. Odament a világ legerősebbnek tartott hadserege, a világ legerősebb pénznemével, amiből annyit nyomtatnak, amennyit nem szégyellnek, aztán 20 évnyi próbálkozás után mégis hazamentek. Csak úgy hullottak a gépről azok, akik megijedtek a táliboknál meglévő aszabijjától. A táliboknak fontosabb volt Afganisztánt uralni, mint az amerikaiaknak. Ez tényleg ennyire egyszerű.
Ha Magyarországon továbbra sem teremtődik meg az aszabíjja, amelyben a többség világnézettől függően hisz, akkor az ország helye ott lesz, ahová a nagyobb vonzerő húzza. Mert bármennyire is szívből szeretné valaki azt hinni, hogy az ő kicsi országa a világ közepe, az univerzum nem reá szabottan működik. Akár tetszik, akár nem, az erősebb pólus gravitációja fog dönteni. Az erősebb pólus nem feltétlenül azt jelenti, hogy annak több fegyvere, vagy több pénze van, hanem azt, hogy nagyobb a hite és nagyobb az akarata. Azt jelenti, hogy nekik, mint közösségnek, fontosabb és többet ér meg a céljuk, mint egy másik csoportnak. Egyénkét így viselkedni (ahogy a Reddit magyar részén írnák) „antiszociális”, „nárcisztikus”, „pszichopata” és „hatalmas red flag az ismerkedéskor”, viszont csoportként ez az egyetlen járható út.
Most nem nyitom ki az egyik kedvenc témám, a károsanyagkibocsátás európai hitrendszerét, csak megkarcolom: Az EU-ban például őszintén azt gondolják emberek, hogyha itt jó lesz a levegő, csökkentik a káros anyagok eregetését és már a szívószál sincs műanyagból, attól a világ többi részén, ami az érdemi szennyező, majd maguk is kevesebbet fognak ártani. Ha a családodban mindenki bagózik, de te nem, attól még meglehetősen kevés az esély arra, hogy évtizedek múlva is egyben legyen a családod. Az pedig, hogy „te minden tőled telhetőt elkövettél”, nagyon kevés lesz az Ítéletnap eljövetelkor.
Ez történik, ha valaki hisz, de nem abban, ami a közösség szempontjából érdemi eredményt hozhat. A közösségbe vetett hit nem a józan ész tagadását jelenti, hanem az elkötelezettséget és a bizalmat. Tudom, nehéz ezt megérteni egy olyan társadalomban, ahol lassan mindenki többszörösen elvált lesz és senkit nem érdekel semmi, a saját szabadságán kívül. A nyugati társadalmakban az csúszott el, hogy nem olyan dolgokban hisznek, amik a közösségnek jók, hanem olyanokban, amik az egyénnek jók. És nem olyan dolgokat bizonygatnak, ami az egyénnek hasznos, hanem olyanban, ami csak egy-egy belső halmaz érdekében fontos. Közösségi érdeke Nyugaton csak a gyengének van, az erőseket pedig egyénként kezelik és ahelyett, hogy követnék őket, utálják és megvetik.
A józan ész törvényeit persze próbálhatjuk megkerülni, de csak akkor, ha különösebben nem zavar, hogy közben a természet részei vagyunk magunk is. A valóságtagadásnak nagy divatja van a nyugati világban, mert hát valamivel be kellett tömni az Isten hiánya után tátongó űrt. Ez a valami az Ego lett. Kár, hogy nem számít, hogy milyen menő ruhát veszünk fel vagy milyen filozófiai eszméket lobogtatunk, a természet törvényei nem kérik ki a véleményünket. Darwin már jelezte korábban, hogy nem a legerősebb vagy a legokosabb marad fenn, hanem az, aki a legjobban alkalmazkodik a változásokhoz. Az, aki maga akarja alakítani a folyamatokat, az esetek többségében túl sokat képzel magáról. Egyénszinten.
Csoportként viszont nem is akkora őrültség ez. Ami pedig az alkalmazkodást illeti, nos, minden magyar állampolgár pontosan annyit tehet, hogy megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni a rendelkezésére álló lehetőségekből. Ez a túlélés titka. Nem az, hogy az oroszlán elmagyarázza az antilopnak, hogy „ő márpedig nem fog vadászni, mert az etikátlan”. Az etika, az erkölcs, a morál körön belül érthető és elvárható, a közösség építőeleme. A közösségen belül lehetnek érdemi viták, amennyiben ezen viták célja a közös cél elérésének módjáról és nem a közösségen belül létező egyén céljairól szól. Körön kívüliekre pedig azért nem vonatkoznak a belső szabályok, mert azokat ők sem tartanák be. Egy másik kultúrkörben élő embernek más erkölcsei vannak. A problémát azonban mára az jelenti, hogy azonos állampolgársággal rendelkező emberek között sincsenek meg azok az alapvetések, amik nagyjából hasonló szemléletet tükröznének. Nem kell ugyanazt gondolni, nem kell ugyanúgy viselkedni, ugyanúgy öltözködni, ugyanazt a stílusú zenét hallgatni. Viszont bizonyos esetekben ugyanazt kell érezni. Ha ez az érzés hiányzik, onnantól az nem közösség. Mára azonban a halmazokon belül is lettek halmazok és ezeket nem az egészséges verseny, hanem a gyűlölet eteti. Megosztottan pedig nehéz nyerni. Először kéne egy Új Kiegyezés, aztán meg kellene teremteni az aszabíjját. Anélkül itt sodródás lesz, s holmi meglepett pislogás. Ha szeretsz valakit, akkor azzal a részével együtt szereted, ami nem a kedvedre való. Na, pont ugyanez a helyzet egy-egy országgal is.
Miközben a világ egyik része alkalmazkodik, küzd és túlél, a magukat „európainak” gondolók, egészen másra használják az idejüket. Az észt parlamentben Orbán Viktorról vitatkoznak, Magyarországon különféle hanganyokkal meg „pedofilokkal” foglalkoznak (úgy, hogy egyik oldalon sem értik, hogy mit jelent e szó orvosi értelemben), Franciaországban pedig Macron éppen arról magyaráz, hogy a világ popkultúrájának központjává akarja tenni az országát. Az a rohadt meteor meg csak jön, mint a Ne nézz fel című filmben. Hogy ki mit fog itt dolgozni, mennyiért és hány éhes száj lesz, az távlati dolog. Ha pedig nagyon nagy baj lesz, akkor már előre lehet tudni, mi a tökéletes válasz: Putyin. Ő tehet erről, mert ha ő 2022-ben nem dönt úgy, ahogy, akkor most nincs ez az egész. És felnőtt emberek komolyan azt fogják gondolni, hogy ez így is van. Azért, mert még nem tudják, de már hiszik.
Ha mostanában valaki úgy érzi, hogy a világ kissé hektikussá vált, nincs oka aggodalomra. Csak a természet könyörtelen logikája munkálkodik. Azok fognak dominálni, akiknél erősebb az aszabíjja. Ez a rendes ügymenet. Ez történt az Oszmán Birodalommal, a Mamlúk Birodalommal, a Bizánci Birodalommal, a Fátimida Kalifátussal, a Római Birodalommal meg a többiekkel. Közös hitbeli meggyőződés nélkül sok ember nem egy közösség, csak sok egymás mellett élő ember. És ha már Ibn Khaldún és Michael Hopf sem tudta megállítani ezt a ciklust, csupán feltűnt nekik a jelenség, nekem sincsenek illúzióm, amikor ezeket a sorokat írom. Csak jelezni szeretném, hogy ideje lenne legalább elfogadni az állandó változást. Ez adná az esélyt az alkalmazkodásra is. Vagy ha az túl sok energiát emésztene fel, akkor egyszerűen csak próbáljon meg mindenki nem a nehéz idők gyenge emberévé válni.
Nem olyan világban élünk, amilyenben szeretnénk, hanem olyanban, amilyen van.
A szerző rádiós műsorvezető
