Közönséges vidéki hétköznap volt az ott, akkor, Kecskemét közelében, éppen 105 évvel ezelőtt, 1919. november 19-én. A környező tanyavilág akkor már jó esztendeje fölbolydultan élt, a réges-régi, háború előtti – de sokáig még háború alattinak is mondható, „hátországi” – csöndnek és nyugalomnak, rendezett, békés-csöndes vidéki magyar létnek semmi nyoma, immáron megszokottan mindannak búcsút mondva kell meglenni valahogy. Háború végi fölfordulás, forradalomnak kinevezett kusza, zavaros összevisszaság, Károlyiék, népköztársaság, özönvízszerű rémhírek az ország négy sarkából – úgy áradnak ide középre, befelé, mint a sáskarajok. Azután kommün, öldöklések, erőszak, lopás-rablás-hazudozás, minden korábbinál erősebben és elviselhetetlenebbül. Igaz, augusztusra annak is vége lett, ami viszont azután jött – amit soha senki sem gondolt volna, még legrosszabb álmában, hagymázas lidércnyomásként vagy hihetetlen, rémséges, szörnyűséges-nyomorult, nagyon rossz vicc gyanánt sem: idegen megszállókként, hódítókként a románok ármádiája lepte el a Homokhátságot és a hírös várost, de nemcsak Szikra, Szentkirály, Lakitelek, Csalános vidékét, a környező közelebbi és távolabbi városokat is – Félegyházát, Nagykőröst, Ceglédet, Jászberényt, Szolnokot is. Jóformán az egész Alföldet, Tiszán innen és túl.
Azon a vidéki hétköznapon ott, azon a Jakabszálláshoz közeli tanyán az esti vacsoraidőben az özvegy gazda két tizenéves lányával falatozáshoz készülődik. Az idegen katonák váratlanul törnek rájuk. Vannak vagy hatan-nyolcan. Hangosak és teljességgel gátlástalanok. Bőven elegendő a két szép fiatal teremtés, no meg a takaros, kifejezetten módosnak tűnő ház és gazdaság látványa. Miközben régi jó szokásuk szerint minden mozdíthatót összeszedni kezdenek, a gazdát némi jóleső ütlegelés-kínozgatás után a székhez kötözik: így kell végignéznie, ami a két lánnyal következni fog. (Hogy mégsem egészen így történt és hogy az egész esetről – sok száz hasonló történt – most viszonylag részletesen-pontosan tudhatunk: a szerencsére időközben a megszervezett „fürkész”, vagyis figyelőszolgálatnak köszönhetően a helyszínre érkező Rongyos Gárdának köszönhető, amelynek egyik helyi egysége nemcsak közbelépett, de – jó néhány hasonlóval együtt – közzé is tette az esetet…)
Azokban a novemberi napokban a román hadsereg már kifelé takarodóban van a Duna-Tisza-közéről. Noha Horthy Miklós nemzeti hadserege – pontosabban: fővezérségének törzse – köztudomásúan már november 16-án bevonult Budapestre, a román kormány megfelelő politikai időhúzással (noha nem kerülhették el, hogy – ekkor még csak a hőn óhajtott határig, a Tiszáig – ki ne vonják csapataikat) Kecskemétről csak 18-án, Ceglédről, Nagykőrösről csak 19-én és 20-án vonultak ki, és számos forrás tanúskodik arról, hogy például Jászberény és Szolnok környékén, de másfelé is még november 21-én is erőszakoskodtak-raboltak-fosztogattak. És – mint augusztus eleje óta szinte folyamatosan, hol itt, hol ott – égnek a házak, gabonával meg minden földi jóval dugig megrakott társzekerek indulnak a „hajde!” („gyerünk!”) vezényszóra, elhajtás előtt bőgő marhák, sivító malacok, összevisszaság, hangzavar, tolongás, apokaliptikus világzavargás mindenfelé. És emberek. Élők és élettelenek. Magyarok.
Azon a tanyán, ott, azon a november 19-én, 105 esztendeje voltaképpen semmi különleges nem történik. Csakis a megszokott. Az akkor már hosszú-hosszú hónapok óta megszokott. A vidéki hétköznapok jól ismert velejárói akkoriban. Semmi más, semmi egyéb. Nap mint nap ismétlődőben, erre meg amarra, így és amúgy. A lényeg – és a végkifejlet – majdnem mindig, mindenhol egy és ugyanaz. Egészen a szabadítók váratlan, hitetlenkedve fölsóhajtó érkezéséig.
Az az özvegyember, az a gazda ott Jakabszállás környékén – akárcsak a lányai – csakis egy a sok-sok közül. Az a nap, az a dátum pedig: közönséges vidéki hétköznap, egyszáz és fél évtizednyi esztendővel ezelőtt.
Nem volt olyan régen.
A szerző író
