Sokan reménykedtünk Trump győzelmében, ami végül be is következett, méghozzá elég meggyőző fölénnyel, noha az amerikai közvélemény-kutatók végig azt sugallták, hogy fej-fej melletti, kiélezett a verseny. Trump azt ígérte, hogy egy nap alatt véget vet az orosz–ukrán háborúnak, ami nagyon kívánatos is volna, ám megítélésem szerint ez nem lesz olyan egyszerű.
Hogy a lehetőségeket elemezzük, legelőször fel kell tenni a kérdést, hogy ez a háború miért kezdődött el? Aki az utóbbi harminc-negyven év világpolitikai fejleményeit figyelte, könnyen választ tud adni a kérdésre: a háború oka, hogy a NATO terjeszkedése beleütközött az orosz biztonsági érdekekbe. Amikor a Szovjetunió kivonta csapatait a volt Német Demokratikus Köztársaságból és Németország keleti és nyugati fele egyesült, az amerikai külügyminiszter, James Baker határozott ígéretet tett a szovjet vezető Gorbacsovnak, hogy ha az egyesült Németország a NATO tagja maradhat, akkor a NATO egy centit sem fog kelet felé terjeszkedni. Ezt az ígéretet azonban az Egyesült Államok nem tartotta be, sőt már ugyanebben az időben, tehát a kilencvenes évek elején megindult a NATO keleti terjeszkedése. Első lépésként 1994-ben létrehozták a Békepartnerséget, amely a NATO szervezettel való együttműködés és a leendő tagországok felkészítését szolgálta. Hamarosan a volt szocialista országok közül Lengyelország, Csehország és Magyarország NATO-taggá vált, majd a NATO tovább bővült kelet felé. A Gorbacsovnak tett ígéret megkerülésére a valamikori amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó, Zbigniew Brzezinski talált megfelelő formulát, mondván, hogy bárki, akár Oroszország is, a NATO tagja lehet, ha bizonyos feltételeknek megfelel.
Az oroszok fogcsikorgatva, de tűrték a NATO terjeszkedését, de amikor 2014-ben a kijevi puccsal (amelyben Amerika aktív szerepet játszott) egy Oroszországgal szemben ellenséges kormányt juttattak hatalomra potenciális NATO-tagsággal, betelt a pohár. Oroszország elfoglalta a fekete tengeri orosz flotta bázisának (Szevasztopol) helyet adó Krímet, Ukrajna főleg orosz-lakta keleti területei a Donbasz és Luhanszk megyék pedig autonómiát követelve önállósították magukat. De ekkor még el lehetett volna kerülni a háborút.
Ukrajna, amikor a Szovjetunió 1991-ben felbomlott, olyan részekből állt, amelyek főleg a 20. század háborúi során álltak össze. Az 1654-ben Oroszországhoz csatlakozott Ukrajna a mai Magyarországhoz hasonló területű volt a mai Ukrajna közepén. A történelmi örökségnek megfelelően Ukrajnát számos nemzetiség, de különösen sok orosz ajkú lakosság alkotta. Ezért Ukrajnának elemi érdeke lett volna, hogy biztosítsa a nemzetiségek jogait, például a nyelvhasználatot, és jó viszonyt ápoljon a korábbiakhoz képest meggyengült, de még mindig erős Oroszországgal. Ezt Ukrajna néhány vezetője jól tudta, de végül is nem tudtak ellenállni a szélsőséges nacionalisták és az Ukrajnába is benyomuló NATO-erők együttes nyomásának.
A Krím elfoglalása után Franciaország és Németország akkori vezetői elég hamar felismerték, hogy a kibontakozó háború nem az érdekük, és megpróbálták annak eszkalációját megakadályozni, ezek voltak a minszki egyezmények. Az egyezmények lényege az volt, hogy Ukrajna megtartja eredeti területét, de a két keleti megye autonómiát kap, és Ukrajna nem lép be a NATO-ba. A Nyugat azonban megint nem tartotta be az oroszoknak tett ígéretét, és Angela Merkel későbbi nyilatkozata szerint az egyezmények csak azt a célt szolgálták, hogy időt adjanak Ukrajna felfegyverzésére.
Az utolsó lehetőség a háború elkerülése az orosz és amerikai külügyminiszter-helyettes 2022. január 10-i genfi találkozója volt. Oroszország fő kérését, hogy Ukrajna ne lehessen a NATO tagja, Wendy Sherman amerikai külügyminiszter-helyettes határozottan elutasította, és leszögezte, hogy Washington senkinek nem fogja engedni, hogy aláássa a NATO „nyílt ajtók politikáját”, vagyis azt, hogy Ukrajna előbb-utóbb a NATO tagja legyen. Ezt követően indult meg a háború. De még ekkor is el lehetett volna kerülni a háború eszkalációját. Török közvetítéssel létre is jött egy megállapodás, amelynek értelmében Ukrajna a Krím kivételével lényegében megtartja területeit, és cserébe lemond a NATO-tagságról. Ekkor azonban Boris Johnson brit miniszterelnök megjelent Kijevben, és lebeszélte az ukrán vezetőket arról, hogy békét kössenek Oroszországgal.
Ha az elmondott tényeket sorra vesszük, egyértelmű, hogy Oroszországnak nem területek kellettek, hanem az, hogy Ukrajna ne legyen NATO-tag, maradjon semleges, és ápoljon jó viszonyt Oroszországgal, és ennek érdekében folyamatosan készek voltak a békekötésre, Ukrajnát azonban a Nyugat továbbra is a háborúra ösztönözte. Most, hogy Ukrajna a háborút gyakorlatilag elvesztette (ami az erőviszonyokat tekintve előrelátható volt) a Nyugatnak két választási lehetősége van: vagy belemegy egy olyan békekötésbe, ami jelentős ukrán területi veszteségek mellett Ukrajna NATO-tagságról való végleges lemondását jelenti, vagy még intenzívebben folytatja a háborút, nemcsak fegyvert, hanem akár csapatokat is küldve Ukrajnába.
Nyugat-Európának, amely ma már gyakorlatilag az Egyesült Államok gyarmatának tekinthető, nem érdeke a háború, sőt az oroszokkal való jó gazdasági kapcsolatokban érdekelt, mint ahogy azt az északi gázvezetékek megépítése is mutatta. Éppen ezt az együttműködést akarták megakadályozni a NATO mögött álló erők, amelyek azonban nem biztos, hogy teljesen azonosak az Egyesült Államokkal. A NATO sokkal inkább az euroatlanti háttérhatalom eszközének tekinthető, amelyben persze meghatározó erőt képviselnek az amerikai hegemóniát fenntartani, illetve kiterjeszteni kívánó neokonok. Ugyanakkor az Európai Unió mai vezetői sokkal inkább tekinthetők e bizonyos háttérhatalom, mintsem az európai érdekek képviselőinek. Sőt, az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg a jelenlegi háborúhoz amerikai kezdeményezés vezetett Ukrajna potenciális NATO-tagságának beígérésével (2008-as bukaresti NATO csúcsértekezlet), mára az unió önjáróvá vált, vezetői a háború folytatását sokkal inkább szorgalmazzák, mint akár a jelenlegi Biden-, vagy a következő Trump-adminisztráció. Az unió vezetői tehát Európa gazdasági, de egyben geopolitikai érdekei ellen is dolgoznak, mert az a háború, amelyet – kimondva – Oroszország meggyengítése érdekében szorgalmaznak, a valóságban az Európai Uniót gyengíti és teszi jelentéktelen világpolitikai szereplővé.
Bár Trump ígéri a háború gyors befejezését, ezt rendkívül nehéz lesz elérni, mert Oroszország sem a már elfoglalt területek tekintetében, sem Ukrajna NATO-tagsága tekintetében nem fog engedni. Az elfoglalt terület lényegében orosz-lakta terület, ezt egy ellenséges Ukrajnának Oroszország nem fogja átadni, hasonlóképpen nem fog beleegyezni Ukrajna akár távoli NATO-tagságába sem, hiszen pont emiatt indította a háborút. A Trump-adminisztráció tehát vagy elfogadja az orosz feltételeket, és békét teremt, vagy ráhagyja Európára, hogy folytassa, ha akarja, a háború finanszírozását. Az, hogy Oroszország a reá nehezedő nyomás alatt darabokra hullik, mint ahogy Brzezinski is vizionálta, és sokan ma is remélik, kevéssé várható.
A Trump-adminisztráció leendő külpolitikai képviselői, bár héjáknak tekinthetők, de figyelmük Kína felé fordul, azt tekintik Amerika fő riválisának, így Ukrajna gondja az európaiakra marad. A NATO Trump-biztossá tétele azt jelenti, hogy Amerika támogatása nélkül az európaiak még háborúzhatnak egy darabig, de nem tartom valószínűnek, hogy amerikai támogatás nélkül NATO-területről megtámadnák Oroszországot, így a háború addig fog folyni, amíg az ukránok bírják katonával.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
