Utólag persze lehetne azzal büszkélkedni, hogy én olyan ember voltam, aki egyszerre négy helyen dolgozott, de akkor ez cseppet sem volt vidám ügy.
A Demokratában írtam a riportokat és a jegyzeteket. Kiváló társaság gyűlt ott össze. Kevesen voltunk, de a színvonalas hetilapot hétről hétre utólag is büszkén vállalt, jó írásokkal raktuk tele. A kitűnő riporter, Sinkovics Ferenc a maga higgadtan mosolygós módján intézte a nagyobb riportokat. Többször mentünk együtt anyaggyűjtő útra. Az egyik ilyen kirándulás igencsak emlékezetes volt. Hortobágyot vettük célba, a riport-összeállítás a szürkemarhákról készült. Elindultunk Budapestről, az én Aleko márkájú posztszovjet autómmal. Ágh Károly, a remek fotóriporter a hátsó ülésre huppant be. Ezt Hatvan környékén igencsak bánhatta, az autó ugyanis hirtelen hevesen pattogni kezdett az úton. Mire mehettünk rá, néztem a mellettem pislogó Sinkovicsra, inkább álljunk meg. Kiderült, hogy az egyik hátsó kerék tojás alakúra púposította magát. Mondtam neked, hogy nem kellett volna ezt a posztruszki kocsit megvenned – ingatta a fejét Sinkovics Ferenc. Aztán találtunk egy gumist, kalandos volt az odavezető út, a végén már nemcsak a fotós, hanem mindhárman pattogtunk. Csak eljutottunk azért Hortobágyra, eszembe jutott Petőfi Sándor meg az Alföld. Végül egy remek összeállításhoz szedtünk össze igen érdekes anyagot a szürkemarhákról.
A Demokrata mellett a Magyar Újságírók Közösségének (MÚK) elnöke, Kósa Csaba szerzett nekem egy igen furcsa munkát. Az elnök úrral különös volt az első találkozásunk. Egy hatalmas kert közepén volt a MÚK székháza. Ekkorra, 1998-ra a szervezet már jószerével megszűnt, vagyis a korábban annyira hangos élújságírók elfogytak a házból. Ott ült a nagy irodájában Kósa Csaba, a titkárnője bejelentett engem, aztán intett, várja önt az elnök úr. Az elnök úr kedvesen fogadott. Éppen van itt egy munka, húzta maga elé a jegyzetfüzetét. Reklámcikkeket kellene írnod. Nem fizet valami jól, de több a semminél. Megköszöntem, és elindultam az elnök úrtól kapott címre.
A reklámújság úgynevezett szerkesztősége egy Buda-peremi gyárban volt. Visszhangzott a nagy, valamikor gépektől hangos, akkorra már üres csarnok, amíg megtaláltam az egyik sarkában elrekesztett szerkesztőséget. Ez is egy üres szoba volt, csak az ajtajára ragasztott papír hirdette, hogy mire is szolgál. A sarokban középkorú hölgy ült, aki aztán elmagyarázta, hogy mi is a feladat. A kezembe nyomott egy köteg telegépelt lapot. Tudja, mi itt úgy dolgozunk, hogy elmegyünk a hirdetőkhöz, azok képviselői magnóra mondják mindazt, amivel cégeik büszkélkedhetnek. A felvétel a gépírókhoz kerül, akik szóról szóra leírják a szöveget. És itt jön maga a képbe, intett, ezekből kell elkészítenie az ötven sornyi érthető, és az adott termék iránt a lehető legnagyobb érdeklődést felkeltő cikket. Mutatta a pazar küllemű, vastag, fényes papírra nyomott reklámújságot, ilyeneket.
Vért izzadtam, mire előállítottam a lehető legkülönfélébb termékekről szóló fogalmazásokat. Volt ott minden: lekvár, pálinka, éjjellátó készülék, zacskókészítő gép. A legemlékezetesebb tárgy az úgynevezett ülékes szelep volt. Kétnapos könyvtárazásba került, mire megtudtam, hogy mire is szolgál ez az addig ismeretlen szerkezet. A távfűtés nagy vezetékeiben használták az óriási szelepeket, az ülékes azért volt népszerű, mert az alját levéve könnyebben tisztíthatták. Internet akkoriban nem volt, így tehát amit ma egy-két kattintással összeszedhetünk, az abban az időben órákba, napokba telt.
Ebből a két munkából nagyjából összejött annyi, amennyi a családfenntartáshoz kellett. A másik kettő, amiről majd legközelebb írok, már csak – mint ahogy a derék újságírók mondják – hab volt a tortán.
