„Csak a túlélő képes mesélni”

– Idén József Attila-díjat és Bella István-díjat is kapott. Hogyan érintették ezek az elismerések? Nyílnak ilyenkor valamilyen ajtók, ablakok?

– Hogy ez hosszú távon jelent-e bármilyen változást, fél év elteltével még nem tudom, nem látom pontosan. A minap autóval utaztam egy kulturális rendezvényről haza, írótársaimmal együtt. Sötét volt, beszélgettünk, hogy ébren tudjunk maradni – fáradt volt már jócskán mindenki. Az egyikük megkérdezte, hogy emlékszünk-e arra, ki miért akart annak idején író lenni.

– Ön miért?

– Nem tudtam rögtön válaszolni, mert vissza kellett lapoznom egészen kislánykoromig, és feltennem a kérdést magamnak: akartam-e író lenni egyáltalán. Ez volt-e a cél. Azt hiszem, ez nem foglalkoztatott. Írni akartam, mert maga az írás nyűgözött le, a teremtett világokban való utazások lehetősége, s hogy ezek közvetlen jó érzéseket adtak. Fogalmam sem volt akkor még, hogy egyáltalán mi akarok lenni – folyamatos és örök jelenben éltem, nem foglalkoztatott a jövő, a felnőttkor, a megélhetés.

Írtam, mert az jó volt nekem. Mert amikor írok, mindig nagyon jól vagyok, akkor is, ha éppen bozótvágó késsel karistolom magam írás közben. Hogy ezt a karistolást egy szakmai díjjal elismerik majd egyszer, akkor elképzelhetetlen volt, most viszont nyilván jólesik, megbecsülöm, mint minden ajándékot, amelyet jó szándékkal adnak nekem.

Ha nem kórosan vágytunk rá, akkor ezt az ember nem gondolja túl, nem képzeli magát másnak, jobbnak-szebbnek, hanem beépül hamar az életébe (a jóhoz hamar hozzászokunk), és nem is gondol rá többet. Ha nem kérdez rá, most sem jutott volna eszembe. Ment az életem tovább, a sorban is ugyanannyit kellett várnom, mint előtte, pár ember volt (szakmabeli), aki legközelebb már úgy mutatott be az ismerőseinek, hogy hozzátette a nevemhez a díjét is. De, ha nem is gondolok rá, azért talán mégis hat. Nem szálazom szét, hogy miben és hogyan, ennyi titkot szeretek megtartani.

Talán nem is maga a díj hoz változást, hanem az, amikor utána megkeresnek a díj kapcsán, kérdésekre kell válaszolnom (ahogy teszem most is), és közben van módom elgondolkozni arról, hogy mi is történt velem, bennem.

– Mi az írás mint életforma, ami önt annyira vonzotta?

– Az írás valamiféle elvonulás, eltávolodás a megszokott élettől, befelé forduló szemlélődés – nem lehet megosztódni közben, nem lehet beavatni senkit, még azt sem, akit nagyon szeretsz.

Egyedül vagy, de nem összeroppantó egyedüllét ez, hiszen ott van veled a múltad, az összes jó és rossz, ami eddig ért. Azt tudod megírni, ami már megtörtént. Még ha látszólag jelen időt is használsz (odamegyek az ablakhoz, kinézek stb.), akkor is múltbéli cselekményt rögzítesz, hiszen kinézés közben nyilván nem írsz – s mindezt csak abból a pozícióból rögzítheted, hogy már túl vagy rajta.

Csak a túlélő képes mesélni, visszaemlékezni. Erőt adhat, ha így tudok tekinteni magamra. Nem én vagyok az, aki elront mindent, aki mindig elperecel, lám, itt vagyok, vagyok.

– Ön sokoldalú írástudó. Mesék, novellák, versek mellett regénye is van, tárcákat, cikkeket, interjúkat ír, és nem is csak irodalmi jellegű lapokat szerkeszt. Mit jelent önnek, hogy a két műfajt, az újságírást és a szépírást egyszerre műveli? Van-e jelentősége, vagy csak így alakult?

– Nekem az újságírás nem megy, nincs is benne gyakorlatom – az gyorsaságot igényel, én pedig szeretek lassú lenni, megmerítkezni abban, amit éppen írok. A mindennapjaimban pörgős vagyok, nagy tempóban élek, mindent „nagyon” tudok csak tenni: szeretni, haragudni, kimerülni és lelkesedni is.

A betűkkel más a kapcsolatom, ott elcsendesedem, lelassulok. Interjúkat vállalok, ez a műfaj közel áll hozzám, mert hamar rá tudok hangolódni egy másik lélekre, és izgat is, hogy meg tudom-e nyitni – valamint tárcákat írok még. Ezeknek látom hasznát is, mert sok új világra rátekintést nyerhetek, de ennél többre nem vállalkozom, időm sem lenne rá.

A lapszerkesztés, rovatszerkesztés tartozik még hozzá az irodalmi jelenlétemhez, ez a háttérmunka része a pályámnak. Persze itt is az arányok a meghatározók: ha feleszik az alkotásra fordítható időt is, az előbb-utóbb megbosszulja magát. Egy ideig lehet csinálni, aztán feszengeni kezd az ember, végül átgondolja, hogy kevesebből is meg tud-e élni. Elengedtem már így munkákat, amelyeket évekig csináltam – muszáj volt határvonalat húzni. Viszont közben képződtek újak, tehát idővel változatlanul igen vékonykán állok.

– Amikor legutóbb beszélgettünk, azt mondta, most a versek vannak soron. Most mi a helyzet, és mitől függ, hogy mikor van soron a mese, mikor a vers, mikor a próza?

– Amelyik műfaj éppen beélesedik bennem, abban szólalok meg. Amikor mesét írtam, akkor is magamat írtam, ha szerepjátékot játszom, akkor is, ha a tájról írok, akkor is. Meg aztán hiába tervezek el valamit, úgyis máshogy lesz. Ahogy lenni akar. Ez a kiszolgáltatottság szép is valahol, legalábbis nekem tetszik. Mondjuk elhatározom, hogy versekkel szeretnék foglalkozni – majd néhány karcsapás után azt érzem, hogy most még a prózával van inkább dolgom. Bár mocorog valami, egyre tagoltabbak az írásaim, mintha mennének a prózavers irányába, a gomolygó tartalmak mintha új formát keresnének.

– Az utóbbi időben egyre többször kérik fel irodalmi estek moderálására. Ebben a munkában is kedvet és örömet talál?

– Jól érzem magam a színpadon segítő szerepben is. Ilyenkor háttérbe kell tolnom magam, ami kifejezetten jót tesz, nem hagy elszállni. Szeretek örömöt szerezni, és tudom, hogy milyen fontos, jó érzés egy szerzőnek, ha azt érezheti: felkészült belőle a másik, valóban rá figyel.

– Van-e előkészületben új kötete? Várhatóan mi lesz, és mikor lesz?

– 2021 karácsonyára jelent meg a legutóbbi kötetem, szám szerint a kilencedik, Bölcsőmben magam ringatom címmel, és ugyanabban az évben, könyvhétre, A halhatatlanság vesszőkosarai című kisprózakötetem is. A megjelent köteteket nem szabad magukra hagyni, járni kell velük az országot, de ez jó, része a könyvek történetének.

Majd belefogtam egy regény megírásába, egy évig ez volt a fő csapásirányom, de még legalább két évet rá kellene szánnom, és fogok is, mert szeretném végigvinni, ha már belekezdtem. Csak minimálisan publikáltam belőle részeket, mert annyit változik még ilyenkor egy anyag, nem akartam, hogy többféle szövegváltozat kerengjen majd egyszer a fejezetekből. Inkább letiltottam magamnak a közlésüket.

Aztán azt éreztem, hogy el kell távolodnom ettől a készülő regénytől, ezért alvó üzemmódba tettem – persze éber álom ez, mert azért munkál bennem folyamatosan.

Most nagyobb lélegzetű novellákat írok, majd kiderül, hogy összetartoznak-e, hogy kötetté akarnak-e válni. Az egyiket már közlésérettnek éreztem, a decemberi Magyar Naplóban fog megjelenni. Aztán, amikor megérzem, hogy eljött az ideje, visszatérek a regényhez. Bonyolult, sokfenekű láda, szeretném jól megírni.

– Hol és mikor lehet önnel élőben is találkozni november–decemberben?

– Leginkább az utcán, a belvárosban, a metrón, a Ferenciek terén, a Békás-tó partján. De nem viccelem el: november 29-én a Klebelsberg Kastély Szalon következő estjét vezetem, hat órakor kezdünk, december 5-én egy mesekönyvet mutatok be a Magyar Napló Könyvesboltban, december 10-én pedig Móricz-ösztöndíjasok bemutatkozó estjét tartom a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Jó, hogy beletette a kérdésébe az „élő” szót – mert szeretek találkozni az olvasókkal, a közönséggel, azokkal az emberekkel, akik még elindulnak, hogy irodalmi beszélgetést hallgathassanak meg.

Az online jelenlét annyira eltelíti az embereket szerintem, hogy a legtöbben már nem érzik az éhséget, a valós idejű jelenlétük szükségességét. Majd visszanézik neten. És az internet ki is szolgálja őket, hiszen a legtöbb irodalmi est pár hét múlva már visszanézhető.

Nincs olyan érzésed, hogy bármiről lemaradtál, nem kell felöltözni, elindulni akár esőben is, nem kell egy kis kényelmetlenséget vállalni. Pedig mindez utólag fontos lesz, mert megküzdöttél érte. Ehelyett leheveredsz a kanapéra, felpattintasz egy sört vagy iszol egy teát, és ha meg akarod nézni valamelyiket, általában meg is teheted.

Ha mindez így marad, elég lesz kötetbemutatók helyett stúdiófelvételeket készíteni, a közönség teljes kihagyásával. Meg sem kell hirdetni az eseményeket, csak online terjeszteni utána.

Pedig milyen jó is ott lenni! Szívesen látogatom az írótársaim bemutatóit is, élvezem a könyvesboltok illatát, a személyes együttléteket, utána a bandázásokat. Lehet, hogy ezért szeretek moderálásokat is vállalni ezeken a rendezvényeken? Mert így garantáltan ott lehetek, enyém az élmény – és még hasznomat is vehetik. Hasznosnak lenni pedig egyre jobban szeretek.

Elolvasom a cikket