LMA
2024. január 3. szerda. 13:45
Nem olyan ködös a múltja a lottónak, mint elsőre gondolnánk. Az olasz eredetű szerencsejáték Genova (régebben: Génua) településéhez (anno: városállamához) kapcsolódik, ahol a kormányzó nagytanács oly módon újult meg, hogy tagjai köréből évenként öten kiváltak. A megüresedett helyekre előbb százhúsz, utóbb kilencven jelölt közül, sorsolás útján delegálták az új szenátorokat.
A helyi polgárság persze évről évre izgatottan várta a választásokat, olyannyira, hogy valóságos fogadási láz uralkodott el a lakosokon. Aki legalább két ember nevét eltalálta, már valamely csekély jutalomban részesült, de a legtöbbet természetesen az kapta, aki ötöst ért el. Az események hamar messze földön is népszerűvé váltak, így külön iroda, majd később irodahálózat szervezésére volt szükség.
Egy szerencsét próbáló 1966-ban
Fotó: Fortepan / Hegyi Zsolt, Balla Demeter felvétele.
Benedetto Gentile volt az az újító szenátor, aki kidolgozta a maihoz hasonló rendszert. Egyben ő javallotta azt is, hogy a móka a jövőben hivatalos jelleggel bírjon s jövedelme pedig szolgálja az állam céljait. A kilencven jelölt neve mellé egy-egy számot írtak, és a nyereményeket úgy szabályozták, hogy minden megvásárolt sorsjegy már eleve szerény hasznot hajtson a kibocsátónak – azaz esetünkben Génuának. A fogadó szempontjából a tét szólhatott egy számra, de volt drágább módi is, ahol a kihúzott értékek sorrendje szerint juthatott emelt tételhez a delikvens. (Ez volt az úgynevezett határozott tét.) Lehetett ezenkívül kettő (ambro), három (terno) négy (quaterno) és öt számra (quinterno) is fogadni.
A siker – mondjuk így – zajos lett. A kisebb-nagyobb olasz városállamokban sorra nyíltak a lottériák, ahol a szenátorok helyett néha eladósorba került szegény leányokat írtak föl a listára. A kihúzott menyecskék és a találatokat elért polgárok egyaránt gazdaggá váltak – s így a hölgyek is kapósabbak lettek a „halpiacon”. A lottó Itália meghódítása után híveket szerzett magának az egész földrészen.
Alapjai amúgy gyakorlatilag azóta is változatlanok, felépítése kockázatmentesen ígér jelentős hasznot a kibocsátónak.
Utóbbira jó példa az 1751-ben császári pátens által az osztrák és cseh örökös tartományokban bevezetett lottó, melyet ugyan kincstári monopóliumnak nyilvánítottak de azonnal bérbe is adtak Octavio Cataldi grófnak, a kor nevezetes szakértőjének. (Egyes történészek szerint ez a választás sem volt más, csak egy sima korrupciós botrány.) A főrangnak évi 260 000 forintot (durván az akkori magyar királyság jövedelmének egytizenhatod részét) kellett fizetnie a bérletért, ezenkívül nagyobb összegű letétet elhelyeznie a Wiener Stadtbanknál. Cataldi haszna a meghatározott tétel fölötti szegmens volt. Jellemző, hogy 1771-es haláláig szó szerint milliókat keresett a bizniszen.
A gróf 1763-ban kapott Magyarország területére jogosultságot. Az első játékokat Budán és Pozsonyban rendezték, míg Erdély és a Bánát területére 1770-ben egy erdélyi társaságnak adtak koncessziót. A bevételek egy-egy harmada illette az államkincstárat, a körzet út- és vízépítő hatóságait és a tőkéscsoport tagjait. Tegyük hozzá rögvest, a siker nem volt jelentős, mert eleink igencsak idegenkedtek a játéktól – s ez az ellenkezés csak az 1867-es kiegyezés után kezdett csillapodni.
A magánzók iszonyatos hasznát egyébként II. József unta meg, aki 1787-ben uralkodói döntésével saját kezelésbe vette az osztrák lottózást.
Nagyot ugorva az időben a forradalom leverése után nem sokkal, 1957. január 17-én bízta meg Kossa István pénzügyminiszter az Országos Takarékpénztárat a lottó megszervezésével. A lépés oka egyrészt a kongó államkassza feltöltése, másrészt a lakosság hangulatának javítása volt. Egy mező akkortájt 3,30.- forintba került – s ez így is maradt 1979. október 1-jéig, amikor öt forintra ugrott a némelyek által „a bolondok adójának” titulált sáp.
Amúgy a szocialista szerencsejáték erősen indított: 1957-ben a 6. játékhéten özvegy Ring Sándorné budapesti lakosnak 855 ezer forint ütötte a markát. (23, 26, 33, 37, 66). Az egymilliós álomhatárt 1959-ben lépték át míg az első kétmilliós nyereményt 1964-ben osztották ki.
A korabeli győztesek közül az egyik legemlékezetesebb személy jó eséllyel Földi János pincér lett, akit Schiffer Pál és Andor Tamás filmje tett halhatatlanná. A „Levelek az öttalálatoshoz” című alkotásból kiderül, hogy a férfit közel két millió forinthoz segített hozzá Fortuna. Földi – miután riport készült vele – elképesztő mennyiségű pénzkérő levelet kapott az ország minden pontjáról. A moziból borzasztóan lehangoló kép rajzolódik ki a korabeli – szocialistának nevezett – Magyarország viszonyairól, egészen pontosan szegénységéről.
