A Pécsen 1944. november 8-án született Nemere István fordulatos, élete is regénybe illő, amint halála is az volt. A hazai irodalmi életben mellőzött író nyolcvanadik születésnapja tiszteletére a Történelmiregény-írók Társasága ünnepséget rendezett az Országos Széchényi Könyvtárban. Az ünnepelt ott még jól érezte magát, élete legfantasztikusabb születésnapi meglepetésének nevezte a rendezvényt. A köszöntése után nem sokkal azonban rosszul lett, és szívinfarktussal szállították kórházba, ahol november 15-én örökre elaludt.
Öt évvel korábban, amikor 2019 októberében megjelent 723. és 724. könyve, átvette a világrekordot az angol Barbara Cartlandtól, mint a legtöbb művet jegyző író.
De ki volt ez a kandallós életű, rendkívül termékeny író?
Erre a kérdésre az önéletrajzi írásából hiteles választ kapunk:
„Nem az iskolában tanultam meg olvasni – érdekes módon inkább feliratokról, plakátokról. Ezek voltak a koreai háború évei – máig nem feledtem a falakon a feliratokat: »El a kezekkel Koreától« – gondolom, az amerikai imperialisták alaposan beijedtek, megtudva, hogy már Balatonendréden vagy Pécselyen is kritikusan kiplakátolták õket…
Boldog gyermekkorom lett volna – ha nem kell folyton iskolába járni. Számomra az iskola tizenkét éve – a gimnáziumi érettségiig – egyetlen hosszú, folyamatos gyötrelem, félelmek és megaláztatások forrása volt. Nem hiszem, hogy akadt az országban még egy gyerek, aki annyira elvágyódott volna onnan.
Már csak azért is, mert alig néhány jó tanárom volt, a többiekre nincs miért emlékeznem. Már tíz-tizenegy évesen írtam néhány olyan dolgozatot – naná, hogy irodalomból! – amelyek feltűnést keltettek még a tanárok között is. Csak az irodalmat, a történelmet és a földrajzot szerettem, a többi tankönyvet számomra eredeti kínai nyelven írták, feltehetően pekingi nyelvjárásban, mert a legtöbbjükből sohasem értettem egyetlen szót sem…
Minden jobb gyümölcs ősszel érik – jegyeztem meg, amikor 1963 szeptemberében pótérettségiztem. Irodalom és történelem négyes, földrajz ötös – a többi kettes vagy hármas jegyekkel díszelgett testre szabott okmányaimban. Nos, ilyen bizonyítvánnyal akkoriban nem igazán gondolhatott az ember továbbtanulásra.
Lényegében 1963 nyarától kezdve dolgozom. Voltam gépgyári segédmunkás, dolgoztam erdészetben, voltam balatoni mentőcsónakos, és megfordultam könyvesboltban eladóként. Voltam katona Budapesten és földmérő az állami térképészeti hivatalban. Körmöltem kataszteri iratokat, lovas kocsin jártam a Balaton-felvidéket, hogy térképeket rajzoljak. Dolgoztam egy nagy kórház proszekturáján mint boncsegéd (vagy háromszáz embert boncoltam fel saját kezüleg, és mondhatom, sokat tanultam ott!). Egy nyáron át statisztaként dolgoztam a Hunnia Filmgyárban.
Még a gimnáziumi években megtanultam az eszperantó nyelvet, így aztán hamarosan kapcsolatba kerültem külföldi eszperantistákkal. 1964 nyarán egy fiatal lengyel tanárnő jött barátaival a Balaton-partra, tolmácsuk voltam, később a hölggyel közelebbi kapcsolatba kerültünk, és azon év telén – életemben először – külföldre utaztam: Csehszlovákia, Lengyelország volt az úti cél.
Krakkóban egy másik lengyel barátomnál laktam, és egy este az utcán majdnem elgázolt egy fekete Volga, amelyet a bennszülöttek szerint egy Wojtyla nevű főpap vezetett. Az illető később a Vatikánban tűnt fel, ahol szintén megfordultam, de akkor már nem akart elütni.
1972 fontos év volt számomra. Későbbi második feleségemmel éltem, de albérleti magányomban, titokban (hittem én) írtam egy könyvet arról, hogy Gagarin igazából sohasem járt a világűrben. Hogy a szovjet „világelső” űrhajós állítólagos útja csak egy politikai propagandafogás, egy hatalmas csalás terméke volt. 1972 januárjában lecsapott rám az SB, a lengyel politikai titkosrendőrség, élettársam lakásán és az albérletemen házkutatást tartottak, és négyezer (!) oldalnyi magyar nyelvű kéziratot koboztak el.
Attól kezdve hónapokon keresztül vegzáltak a titkosügynökök és ügyészek, egyik kihallgatás a másikat követte. De mint diplomáciai tolmácsnak, aki lengyel és magyar „nagy elvtársainkkal” járt kormányvadászatokra és dorbézolásokra, akadtak tehetős pártfogóim. Ennek hála nem tartóztattak le, és fél évvel később az akkori Kelet-Berlinen keresztül sikerült csellel elhagynom Lengyelországot, és visszatérnem Magyarországra.
Itthon a „népi demokrácia” titkosrendőrsége hamarosan dossziét nyitott rólam, és attól kezdve tizenhat éven át szorgosan feljegyezték, kikkel találkoztam, mit terveztem, kinek mit mondtam. Én erről mit sem tudtam, legfeljebb halványan sejtettem. Igaz, hogy telefont a rendszerváltozásig nem kaptam, de külföldi utazásaimat nem akadályozták. Könyveim is megjelentek, bár amikor parapszichológiai témákat kezdtem feszegetni, nemegyszer „helybenjárásra”, sajátos, nem igazán politikai színezetű „szilenciumokra” ítéltek számos folyóiratnál.
Harmincéves koromban, 1974-ben jelent meg az első könyvem, egy magyar krimi, amelyet 1977-ben követett a második, aztán 1979-ben a harmadik és negyedik… 1981 óta nem volt év, amikor ne jelentek volna meg Nemere-könyvek, és minden évben több.
Az író kedvencei a kutyái voltak
Fotó: Nemere.hu
Kezdetben csak saját néven publikáltam. Ifjúsági regényeket, krimiket, politikai kalandregényeket és főleg tudományos-fantasztikus műveket írtam. Talán ennek »köszönhető«, hogy a legtöbben mindmáig mint sci-fi írót ismernek és tartanak számon. Holott már húsz éve írok társadalmi-lélektani regényeket is…
Soha nem dohányoztam, nem iszom alkoholt, még kávét sem, nem ismerek és nem is próbáltam ki soha semmilyen kábítószert. Említett titkosszolgálati jellemzésemben hangsúlyozták, hogy sok munkám, meg nem szakadó munkamániám is gyanús: ha pedig megállás nélkül dolgozom, nyilván ezzel is próbálom aláásni a néphatalmat… 1989-ben, már a rendszerváltozás után írták rá a később az illetékesek által kezembe adott dossziéra, hogy »társadalmi veszélyessége megszűnt«. De nem szűnt meg a munkakedvem…
Itthon ma már igen gyakran írok álnevek alatt – ugyanis oly sokat dolgozom, hogy annyi könyvet egyetlen név alatt (még ha az Nemere is) nem bírna el a könyvpiac. Nőknek, nőkről szóló regényeket írok három-négy női álnéven, a huszadik század eseményeiről német, angol, orosz és francia álneveken, de számos könyvem név nélkül jelenik meg.
Mostanában a legtöbb könyvem vagy regény, vagy történelmi témákkal foglalkozik az ókortól napjainkig. Kedvenc témáim a nagy diktátorok és a nagy elnyomó rezsimek, a politikai merényletek, a történelem és főleg a rég- és közelmúlt még felderítetlen talányai, valamint a titkosszolgálatok, a kémek viselt dolgai. No és a magyar történelem, amelyről nem szokványos módon írok gyakran.
Írok, mert azért születtem. Írok, mert nem tehetek mást. Írok, mert az olvasók gyakran megerősítenek abban a hitemben, hogy valakiknek szükségük van azokra a történetekre, amelyek a fejemben születnek.
Minden áldott nap dolgozom, reggel öttől délután kettőig. Aztán elmegyek a kutyával sétálni, elolvasom az újságokat, délután pedig néha bekapcsolom a gépet másodjára is. Addig írok, amíg élek, és addig élek, ameddig írok.”
Nemere István már nem ír, mert november 15-én örökre elaludt… Vajon ki dönti meg nyolcszáz könyves világrekordját?
