„Uraim, engem kérdések gyötörnek; oldják meg őket. Önök például le akarják szoktatni az embert régi szokásairól, és a tudomány meg a józan ész követelményeihez akarják igazítani az akaratát. De (…) miért olyan biztosak önök abban, hogy az embernek mindig előnyös, ha nem szegül szembe az igazi, a normális érdekeivel, amelyeket a józan ész meg a számtalan érv biztosít és hogy ez az egész emberiségre érvényes törvény? Hisz ez egyelőre csupán az önök feltevése.
(…)
Az ember szeret építeni és utat törni, ez kétségtelen. De hát akkor miért szereti szenvedélyesen a rombolást meg a káoszt is?
(…)
És miért hiszik annyira szentül, vallják olyan ünnepélyesen, hogy csak az előnyös az embernek, ami normális és pozitív, egyszóval csak a jólét?
(…)
Még az is nehezünkre esik, hogy emberek, igazihús-vér emberek – önmagunk legyünk; restelljük ezt, szégyennek tartjuk, és azon iparkodunk, hogy holmi nem létező általános-emberek legyünk. Mindnyájan halva születettek vagyunk, sőt már régóta nem élő apáktól születünk, és ez egyre jobban és jobban tetszik nekünk. Egészen rájöttünk az ízére! Nemsokára már kitaláljuk, hogy valami eszmétől szülessünk. No de elég: nem akarok többet írni az »egérlyuk«-ból…”
Dosztojevszkij: 1864-ben megjelent: „Feljegyzések az egérlyukból” című művéből idéztem hosszú sorokat. Mintha csak napjainkban íródott volna.
Nem tudom, mást is akkora indulattal tölti el, amit maga körül lát a modern világban, mint engem. A woke-izmus, a gender-őrület, az „eltörléskultúra”, a történelem átírása, az értelmetlen erőszak tombolása.
Az utóbbihoz: vagy negyven-ötven évvel ezelőtt azt hittük, hogy nem ismétlődhetnek meg azok a borzalmak, amelyeket magunk mögött hagytunk.
Gyermekkorom katyusák belövései, bombázások, erőszak, félelem közepette telt el. 1945 után egy auschwitzi haláltáborból hazakerült zsidó családdal osztottuk meg a lakásunkat. Ifjúkoromban a széncsaták közel száz áldozatának temetését éltem át; 1956-ban, amikor a Corvin-köziek harcoltak, 400 méterre voltam a Kilián laktanyától. Október 23. éjjelén a szuterénbe menekültünk, mert kitörtek a háló ablakai az emeleten. November 1-jén láttam a téren a fák tövében ásott sírokon a mécseseket. November 4. után pedig döbbenten néztem a szétlőtt Nagykörutat. A hatvanas évek elején a légó-tanfolyamokon az atomháború esetén szükséges védekezést oktatták a munkahelyemen. A világban szerte háborúk voltak, Korea, Vietnam…
Aztán jött a hetvenes években a détente, az enyhülés korszaka. Alva Myrdal (Nobel-békedijas) rendületlenül küzdött a leszerelésért. Albert Schweitzer is. Szolzsenyicin szintén (irodalmi) Nobel-díjat kap (de azért kiutasítják a Szovjetunióból. Viszont már nem lövik agyon.). Hazaadják 1978-ban az amerikaiak a magyar koronát. Kínában véget ér a Mao-uralom. A kengyeleknél 1981-ben rendkívüli állapotok, de nem mennek be az oroszok. Megindul a peresztrojka Gorbacsovval a Szovjetunióban. 1989-ben Ceausescu diktatúrája véresen megbukik; demokratikus átalakulás megy végbe mindenfelé, Kelet-Európában. 1991-ben a Szovjetunió szétesik. Létrejön az egyközpontú világ.
Fukuyama a történelem végéről értekezik.
Alig telik el tíz év, 2001-ben szeptember 11-vel újra kezdődnek a szörnyűségek. Terror-ellenes számos intézkedés az Egyesült Államok részéről, s 2003-ban az iraki invázió.
Igaz, csak mi láttuk így, hogy ekkor kezdődik el ismét a fegyveres harc. Valójában soha nem is tűntek el a háborúk a világból. Az izraeli-arab háború, a Pol Pot-rezsim, az iraki forradalom 79-ben, az öbölháború, Afganisztán, afrikai diktatúrák; de még Falkland miatt is háború volt; détente ide, vagy oda… Tőlünk mindez messze volt. De Európa mélyen hallgatott… Nyilván akkor is elvi alapon. Igaz, voltak terrorcselekmények Európában is; lásd a Vörös Brigádokat, maffia-leszámolásokat…
Ami azonban 2014-ben kezdődően 2022-ben Ukrajnában történt, az már Európa belháborúja lett. Óriás viták vannak azon, hogy mi váltotta ki. Az oroszok azt mondják, úgy kezdődött, hogy ők visszaütöttek. Mi, magyarok sokan, hajlunk efelé, mert a kárpátaljai magyarokat ért durva magatartás hihetővé teszi, hogy a mi országunk méreteit elérő orosz lakosság jogainak megcsorbítása tette az oroszok ingerültté. Nem vitathatjuk persze, hogy a Krím, amely mindig is orosz kikötő volt dél-nyugat felé, stratégiai fontosságú az orosz államnak. Ez nyilván benne van a 2014-es döntésben és a háborúban is.
Hogy a „hagyományos” módszerekhez folyamodtak-é s a modern fegyverekkel ismét emberéletek százezrét teszik kockára, mégis megbocsáthatatlan. De nem hihető semmiképpen, hogy saját érdekszférájuk védelme helyett Európa elfoglalására törekednének. Pedig ezzel riogatnak a nyugat-európai hatalmak, s az Unió. De hiszen még Ukrajnát se tudták hagyományos erőkkel, villámháborúval elfoglalni! Hogy az oroszok fenyegetőznek az atommal? Ez nyilván a NATO távoltartása miatt van. De mit ad Isten, az ukrán vezetés is atomfegyverek szerzésére törekszik! És orosz területeket próbál rakétával támadni. Azokkal, amelyeket az Egyesült Államok adott át neki… Halálos veszedelem ez Európára! Ránk különösen, itt a gyepűelvén…
A világban közben olyan feszültségek keletkeztek (a Kína–Amerika rivalizálás és az izraeli konfliktus kapcsán), amelyek az Egyesült Államokban elvonják a figyelmet Európáról. Trump győzelme kicsit háttérbe szorítja várhatóan részükről az ukrajnai háború támogatását. Európa azonban még mindig „elvi alapokon”, orosz támadást vizionálva, folytatni akarja a háborút, a „végső győzelemig”.
Ezt már láttuk a második világháború végén. Hogy hova vezetett… A politika embertelensége most további hekatombákat követel… De valójában miért is? A nemzeti szuverenitás védelméért? Hogy nem jutott ez Európa eszébe Trianonban, Párizsban? Hogy a mi „szuverenitásunkra” nagy ívben tettek a nagyhatalmak. Ahogy a 19. század végén is, amikor Lengyelországot felosztották maguk között. Wilson népek önrendelkezési elve, hol volt? Miért ne lenne annak jogalapja, legalább a kifejezetten orosz lakta területeken? És hol van a kisebbségi jogvédelem a magyarság esetében? (Amit feltételezett a velük kötött alapszerződés?) Európát ez cseppet se érdekli… Így a kárpátaljai magyarokat is odateszik az áldozati máglyákra. („Mi mindig elesni, mindig téves csatatéren” – írja Domokos István nagyszerű versében.)
A sok elefánt mellett a kisegér mindezt látja. Vajon a mi feljegyzéseink az egérlyukból eljutnak-e érdemi döntéshozók asztalára? És vajon a magyar belpolitika közege megérti-e saját helyzetét, az annak védelmére szolgáló külpolitikai erőfeszítések fontosságát? Vagy belesüllyed a napi politika sárdobálásába, az indulatos – bár olykor jogos – elégedetlenségekbe? Képes lesz-e helyesen megítélni a kisegér heroikus küzdelmét – egész Európa védelmére?
Nem először tesszük ezt. Az oszmán hódítókkal szemben is védtük Európát. Hálából egy Habsburg elnyomó uralmat kaptunk, majd a 20. században a darabokra szaggatást. Vajon most mit várhatunk? Isten legyen velünk….
A szerző professzor emerita SZTE GTK, PPKE
