Már jóval a képeket is „alkotó” mesterséges intelligencia megjelenése, sőt a digitális képszerkesztő programok elterjedése előtt foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon lehet-e hazudni egy képpel? Egy expresszív képzőművészeti látomás és egy szürrealista álomkép, egy háromszemű kubista lány és egy felhők közt repülő bohóc lehet bármilyen valószerűtlen, esztétikai értelemben nem hazudik (ellentétben a giccsel, amelynek létezésmódja a hazugság). Nem festményre, nem is a művészi fotográfiára gondoltam, amely a dokumentálás helyett a kompozíció (önmagában is kifejezés) és valamilyen szellemi többlettartalom megfogalmazása miatt fordul az „átalakító” technikákhoz (például fotografikai eljárásokhoz).
Szinte filozófiai volt a kérdés, hogy a szürrealista Magritte, a belga–francia festő A képek árulása – Ez nem pipa című, egy pipát ábrázoló művén, amelyen a pipa létét tagadó felirat olvasható, vajon a kép vagy a szöveg állítása az erősebb-e. A néző megállapítja (helyesen), hogy a festményen egy pipát lát – a festő pedig a kép jelentésének részeként állítja (szintén helyesen), hogy mégsem pipát látunk. Több művészetelméleti szakmunka tárgya a kérdésben való állásfoglalás – itt csupán a rezümét közlöm: a néző valóban nem egy pipát lát, hanem egy pipáról készített festményt. Bizony, a dolgok és a dolgok képe különbözik egymástól, és a dolognál sokszor jobban szeretjük a dolog képét.
Annak érdekében, hogy más legyen a mutatott kép, mint a valóság, nemcsak a művész, de az egyszerű ember is sokat áldoz. A művészt az esztétikai cél, a hétköznapi embert az illúzió vezérli (amely olykor össze is ér az esztétikummal). A kérdésem nem erre vonatkozott, inkább arra, hogy a média egyenesen stratégiájának részeként mutatja be valóságként azt a képet, amely a valóság átalakított reprezentációja. Ebben az értelemben a sajtófotó hajlandó a hazugságra, még mesterséges intelligencia sem kell hozzá, elegendő az etikai aggályok félretétele. Bármilyen kommentár nélkül gondoljunk csak két olyan fotóra, amelyik ugyanarról a tüntetésről számol be – az egyik a magasból készült, több tízezres tömeget mutat; a másikon a tömeg szélén kis csoportokba verődő embereket látjuk, akik legföljebb százan lehetnek.
A nézőpont tehát nemcsak a fotográfust illetően tér el, de a szerkesztők perspektívája is két különböző módon vezérelt – s arra ne is vesztegessük a szót, mikor valaki nem pusztán a részt kívánja egészként beállítani, hanem „beállított” szituációkkal hozza létre a másik valóságot. A „valóság” jelentésének értelmezésével is alaposabban kellene foglalkozni, amit szintén nem itt teszünk meg, annyit azonban elmondunk, hogy a képzeletbeli, a kitalált vagy a hazug a megjelenésétől kezdve része lesz annak az információhalmaznak, amely „létezőként” áll előttünk – s még az sem zárható ki, hogy ami az egyik ember valóságában tényszerű, a másikéban hamis. Ideológiai meggyőződés, világkép, műveltség, értékrend, attitűd szerint váltakoznak ezek az igaz–hamis viszonyok, és haszontalan volna tagadnunk, hogy a média (benne a közösségi platformokkal), a közösségi akarat fölé nőve, épp az ideológiai meggyőződést, a világképet, a műveltséget, az értékrendet és attitűdöt kívánja befolyásolni.
Izgalmas volna az irodalom „néhány funkciójáról” értekező Umberto Eco társaságában időzni még, miszerint a tudományos igazságok annak tükrében változhatnak, hogy milyen új felfedezéseket teszünk – tehát a „zárt” törvények valójában nyitottak. Ellenben az olyan irodalmi igazságok, hogy Piroskát felfalta a farkas, de a vadász kiszabadította, hogy Anna Karenina megölte magát, Sherlock Holmes agglegény volt, vagy Hamlet soha nem veszi feleségül Opheliát, változtathatatlan igazságok maradnak – tehát a „nyitott” művészet végső soron zárt. S itt a világkép, az ideológiai meggyőződés, az értékrend és az attitűd különbözősége sem változtat a művészet által tényekké alakított dolgok képén, noha a szereplők, ha úgy tetszik, vándorolhatnak akár egyik valóságból a másikba is, akár a zenei motívumok – Beethoven elviseli a rockzenei átiratot is, noha akkor már más lesz a jelentése.
Más lesz a jelentése egy szövegnek is, ha kép kerül mellé: az illusztrátor nem egyszerűen „megvilágítja” a szöveget (ahogy a latin eredeti, az „illumináció” mondja), de értelmezi is azt. Két különböző illusztráció két eltérő jelentésvariációt emel ki. Kép és szöveg ráadásul kölcsönösen értelmezi egymást, egyik a másik kontextusaként van jelen, s kölcsönös viszonyuk már a képaláírásokban is érvényesül. A képaláírás egyúttal kommentár, tehát nem objektív leírás, hanem szubjektív értelmezés. Így félrevezető is lehet, hasonlóképpen a címekhez. Az internetes felületeken megjelenő címek gyakran (s egyre gyakrabban) ugyanúgy félrevezetőek lehetnek, mint a nyitóképek. Szándékosan hatásvadász céllal szerkesztik azokat, hamisan orientálnak. Ki ne találkozott volna már olyan címmel és képpel, amely egészen mást ígért, mint amit a szöveg adott végül?! Az ok lehet a hirdetéseket generáló kattintások száma, és lehet a befolyásolás is. Egy címben szereplő álhírről jó esetben kiderül, hogy nincs valós alapja, a cím hamis állítása azonban ugyanúgy összemosódik a fölösleges információkkal megterhelt olvasói emlékezetben a tényszerűvel, mint a példázat kabátlopója a meglopottal.
Ennek a cikknek már a címébe belerejtettem a képet. Mert a kép: „a szöveg szeme”. A kifejezést egy francia irodalom- és művészettudományi munkából vettem kölcsön. A szöveg szeme nemcsak nézhető képként értelmezendő, hanem az érzékeket mozgósító költői kép is ebbe a jelentéskörbe tartozik. Szépirodalmi kifejezőeszköz, láthatóvá teszi még az elképzeltet, a csak az alkotói fantáziában létezőt is, amely sokszor megbízhatóbb, mint a dokumentumként beállított manipuláció.
Éljen a japán haiga! – egy kép, benne három sorral, egy tizenhét szótagos univerzummal.
A szerző irodalomtörténész
