Nekem nincs kedvem vadászni, válaszoltam, de beszélgetni csak van, vetette közbe a hívó, meg aztán itt lesznek a maga jó barátai, Gyurkovics Tibor, Zelnik József és persze sokan olvassák a maga írásait nálunk, így hát nagy szeretettel várjuk a patikussal, az orvossal és a főagronómussal együtt.
Otthon megbeszéltem a feleségemmel, hogy megyünk. Nekivágtunk a posztszovjet Aleko autómmal a négyszáz kilométeres útnak Vajáig. Áthasítottunk a Hortobágyon, aztán jónéhány óra elteltével megérkeztünk. Vaja szélén magas kerítéssel körülvett, gyárépületféle kapunál kötöttünk ki. Volt portás is. Ma már inkább biztonsági őrnek neveznék a pisztolyos fiatalembert. Köszöntem, mondtam, a polgármester úrhoz jöttünk. Így, ezzel az autóval? Az volt a szemében, hogy ide nemigen szoktak Alekóval megérkezni a vendégek. Nem volt idő erről társalogni az őrrel, megállt mögöttünk egy nagy, fényes fekete BMW. Magas, sovány, kreol bőrű ember lépett hozzánk, bemutatkozott, Balogh Gyula vagyok. Tessék csak utánam jönni. Kikerült a nagy autóval, és fölhajtott egy kisebb dombra, aminek a tetején egy elég nagy ház állt. Leparkoltunk. A házigazda kedvesen befelé invitált, az óriási nappaliban már ott ült Gyurkovics Tibor és Zelnik József. Na, mit szólsz? Recsegtette hangját Gyurkovics Tibor, milyen helyre hoztalak? A vendégek szinte elvesztek a nagy, fehér bőrfotelekben. Hát, ott ittunk meg ettünk.
Ekkor már, 1997-ben életemben először és utoljára főszerkesztő voltam. A Magyar Írók Egyesületének havilapját, a Lyukasórát kaptam meg az egyesület elnökétől, Gyurkovics Tibortól. Valamiért, talán a Hitelben eltöltött éveimért, meg a ritkán megjelenő szépirodalmi írásaim minőségéért hívott erre a rangos posztra Gyurkovics Tibor. A munkába belefáradt Varga Domokost váltottam. Kitűnő író emberek álltak mögöttem: Szakonyi Károly, Hernádi Gyula, Mészöly Dezső, Bertha Bulcsu, Kis Dénes, Lázár Ervin meg még sokan mások. Nagyjából ez a társaság találta ki – Végh Antallal együtt – az ekkorra már befuccsolt Új Idők című lapot a rendszerváltozás környékén. Hogy mi minden történt főszerkesztőségem öt éve alatt, arról még majd sokat kell a következőkben beszélnem.
Ám most térjünk vissza Vajára a vadászvendégségbe. Jó élmény volt, bár a társaságból senki nem fogott a kezébe puskát. Másról volt itt szó. Egyfajta kedves, régimódi ismerkedési összejövetelről. A vendéglátónk estére kivitt minket a közeli vadászházába, ott folytatódott a korábbi italokkal megalapozott mulatság. Szertartásos vadászvacsora – na, ez volt az egyetlen alkalom, amikor szarvassal találkoztunk – pörkölt formában. A bőséges folyadékbevitel, ahogy kell, felszabadította gátlásaimat. Utóbb azt mondták, hogy vacsora közben hosszan és színesen beszéltem addigi vajai élményeimről. Az Alekóról a kapu előtt, arról a szédítő gazdagságról, amely a nagy házba belépve megütött, arról a természetességről, ahogyan vendéglátóink elegánsan, mondhatni, tapintattal viselték gazdagságukat.
Mire két nap után hazafelé indultunk, a Lyukasóra szerkesztése mellé máris megvolt a legújabb munkám. Balogh Gyula gyümölcsfeldolgozó üzemének reklámszakembereként gurultunk haza az Alekóval. Akkor még nem tudtuk, hogy ebből egy olyan, országméretű politikai kaland nő majd ki, amely az 1998-as parlamenti választásokkor soha nem vitatott módon segítette meg a konzervatív–nemzeti erők győzelmét. Ez pedig nem volt más, mint a Nemzeti Egységmozgalom.
