Mivel a Katolikus Egyház évtizedeken keresztül – kompromisszumok nélkül – a legkoherensebb összefüggésrendszerben foglalt állást a demográfiai válság kialakulásának és megoldásának témájában, a „kitörési pontok” cikksorozatban elkerülhetetlen, hogy képviselőit megszólaltassuk. Így került sor már eddig is Székely János püspök írására, Platthy Iván is idézett II. János Páltól, és aMagyar Katolikus Püspöki Konferencia körleveléből. Most Erdő Péter bíboros-prímásnak a családok évében – 2011-ben – megjelent körleveléből idézünk hosszabb részeket, melyben átfogó képet nyújt álláspontjáról a család társadalmi szerepeivel és a demográfiai kérdésekkel kapcsolatban. A hozzászólást négy részben tesszük közzé.
A család, mint személyek közössége
A család fogalmát ma sokan vitatják. Úgy vélik, hogy egy korszerűtlen, csupán a társadalom által megalkotott régi intézményt jelöl, amelyet kényünk-kedvünk szerint, többségi alapon vagy ideológiák mentén újra gondolhatunk, másként határozhatunk meg, sőt talán el is felejthetünk.
A család azonban nem emberi alkotás, hanem a Teremtő Isten tervének a része. Az ember mivoltával függ össze. Mi hát a család a Teremtő terve szerint? A Katolikus Egyház Katekizmusának értelmében „egy férfi és egy nő, akik házasságban egyesülnek, családot alkotnak, gyermekeikkel együtt. Ez az intézmény független a közhatalom mindenfajta elismerésétől, sőt azelőtt létezik” (2202. pont). A Katolikus Egyház Katekizmusának rövid összefoglalása, a Kompendium, így fogalmaz: „A család intézményét Isten alkotta, és ő határozta meg alaptörvényeit. Ez tehát nem a pápa vagy az Egyház, de nem is a világi közvélemény vagy a hatalmak tetszésétől függ” (456. pont). „A házasság és a család, a házastársak javára, gyermekek nemzésére és nevelésére van rendelve” (2201. pont). Ez azt jelenti, hogy nem mi, nem a házastársak döntik el, hogy mi legyen a tartalma a családnak vagy mi legyen a házasságnak szerződésbeli tárgya, hanem előre meg van határozva. Természetes rendeltetése van a családnak és a házasságnak egyaránt.
Ebben a meghatározásban a házasság javairól egy ősi tanítás rejlik. Már Szent Ágoston azt írja, hogy „a házasság java hármas: a hűség, a gyermek és a szentség. A hűségen azt értjük, hogy a felek a házasság kötelékén kívül más nővel vagy férfival ne éljenek. A gyermekek java azt jelenti, hogy szeretettel fogadják el a gyermeket, jóindulattal táplálják, és vallásosan (gondosan) neveljék. A szentség pedig azt jelenti, hogy a házasok ne váljanak el. És akit házastársa elbocsátott, az még az utód kedvéért se kössön házasságot mással”.
Ma félnek az emberek életre szóló kötelezettséget vállalni. Sokan úgy érzik, hogy nem érdemes megházasodni. Egyszerűen nem merik azt a kötöttséget, az elköteleződést vállalni, ami egy házasságkötéssel jár. Ez az utóbbi harminc év fejleménye. Néhány évvel ezelőtt arra még nem gondoltak, hogy nemcsak az egyházi, de a polgári házasságok száma is csökkenni fog.
Ennek – egyrészt – vannak társadalmi okai. Ezekről majd egy következő fejezetben fogunk szólni. De van lélektani oka is. Ez pedig egy téves emberkép. Az a szabadságfogalom, amely a szabadságot minden kötöttségtől való mentességnek fogja fel. Az objektív igazság, a tárgyi valóság puszta létezése, önmagunk teremtett valósága is úgy tűnik fel, mint a szabadság akadálya, gátja, korlátozása. Úgy érezzük magunkat, mint a hídról egy tartó kötél biztosításával a mélybe ugró ember a szabadesés közben. Az ugró úgy gondolja, hogy ekkor éli át a szabadságát. Abban a pillanatban, amikor szabadon esik.
A köznyelv boldog házasságról, boldog családi életről beszél. Sokan azért nem találják meg ezt az életükben, mert féltik a rosszul értelmezett szabadságukat. Ez sem újdonság. Tomás Sánchez, a 17. század elejének nagy spanyol teológusa és egyházjogásza a házasság szentségéről szóló nagyszerű művében azt mondja: a házasság javai terheket is jelentenek. De bőségesen kárpótolnak bennünket a házasság kellemetlenségeiért. A házasság kellemetlenségeit Sánchez fel is sorolja: „Az első ilyen kellemetlenség az örökös szolgaság, és szabadságunk végleges feladása.” Ezt – mint mondja – a szentség kárpótolja, amelynek erejében a házastársak úgy szeretik egymást, ahogyan Krisztus szereti az Egyházat. Kegyelmeket kapnak, hogy a nehézségeket viselni tudják.
A boldogságot éppen nem a mindenkitől független szabadság, hanem az örökkévalóságra nyíló teljes, és önmagát megosztó szeretetkapcsolat adja. Ez a házasfelek igazi java! Tehát amikor azt mondjuk, hogy a családban a férfi és a nő egymás javát tekinti az egyik fő célkitűzésnek, akkor elsősorban a szeretetkapcsolatra utalunk. Ezért mondja II. János Pál pápa a Familiaris consortióban: „A szeretetből alapított család a személyek összessége: a férfi és a nő, a szülők és a gyermekek, valamint a rokonok közössége. Elsődleges feladata” is ebből fakad, tudniillik, hogy „igazi közösségben éljen és szüntelenül törekedjék arra, hogy a személyek őszinte közössége gyarapodjék”. Tehát a család lehetősége és feladata a személyes szeretetközösség. Ez a boldogság forrása.
Isten arca ragyog ránk a családban. A 4. zsoltárból idézzük: „ki mutat immár valami jót nékünk? Ki mutatja meg a boldogságot? Ragyogtasd fel felettünk a te arcodnak fényességét, Urunk!” Igen, az Úr a családban felragyogtatja arcát, mert a házastársak egymásban Krisztust látják. A gyerekekben pedig mint új emberekben az Isten képére teremtett emberi lényt.
„Szeretet nélkül a család nem gyarapodhat – mondja II. János Pál pápa –, nem tökéletesedhet, mint személyes közösség”. Első enciklikájában, a Redemptor hominisben írja, hogy „az ember képtelen szeretet nélkül élni. Magára marad, érthetetlenné válik önmaga számára, értelmét veszti az élete, ha nem kap szeretetet”.
Ez a radikális szeretet súlyos dolog! Ezt kéri, ezt kívánja a család. De ez adja a boldogságát is. Ez a szeretet megnyílik a tágabb rokonság felé, a nagyszülők felé, az idősek, a magányosok, a betegek felé. Igen, mert az ilyen szeretet mindig túláradó erőt is jelent.
Tehát a család élete egy szüntelen belső dinamizmus. A nap mint nap apróbb-nagyobb önmegtagadások és áldozatok árán megharcolt szeretet körforgása. Ezért a gyermek elfogadása és szerető nevelése is a házasság és a család belső lényegéből következik. Ez a szeretet kívánja meg a férfi és a nő egyenlő méltóságát is.
Ha van belső logikája a reménytelenségnek, a bezárkózásnak, a félelemnek vagy az önzésnek, akkor még inkább van ilyen logikája és energiája az Isten szándéka szerint való személyes szeretetnek. A családban megélt és felragyogó isteni és emberi szeretet az az erő, ami meg tudja menteni, meg tudja újítani népünket, világunkat, eleven lendületet tud adni Egyházunknak is.
Az élet továbbadása és a nevelés
A személyes szeretetközösség megvalósítása a családról szóló isteni terv első nagy eleme. Ebből következik az élet továbbadása. Puszta biológiai természetünkből is adódik, hogy férfi és nő kapcsolatából születik a gyermek, bár ezen a téren a klónozás és más lehetőségek vagy kísértések is felmerültek az utóbbi időben. Viszont az ember esetében nem puszta biológiai tényről van szó. A személyes szerelem és az egész emberi személyt érintő, tehát szeretetközösséget megvalósító kapcsolat az élet tovább adásának leginkább emberhez méltó módja. II. János Pál a Familiaris consortióban így tanít: „Isten a maga teremtő művét a saját képére és hasonlatosságára alkotott férfi és nő teremtésével fejezi be és teszi tökéletessé: meghívja őket arra, hogy részesei legyenek az ő szeretetének és teremtő, atyai hatalmának azáltal, hogy szabadon és tudatosan is részt vállalnak az emberi élet továbbadásában.”
A Teremtés könyve szerint Isten megáldotta az első emberpárt, és ezt mondta nekik: „Szaporodjatok” – vagy más fordítás szerint – „legyetek termékenyek és sokasodjatok, töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá”. Az élet szolgálata ezért a család alapvető feladata. A Teremtő áldása, hogy az ember az Isten képmásának továbbadásában működhet közre.
Ha a termékenység áldása a Biblia szerint összefügg azzal a küldetéssel, hogy Isten az embert a föld feletti uralomra hívja, akkor meg kell kérdeznünk, mit jelent ez az uralom. Rombolhatjuk kényünk-kedvünk szerint a természetet? Nem tekinthetjük puszta nyersanyagnak! Isten nevében, az ő művében részesedve uralkodhatunk a lények és a dolgok felett. Nem szuverén urak vagyunk, hanem inkább vagyonkezelők. Felelősek vagyunk Istennek és felelősek az emberiségnek is. Istenképiségünkből fakad ez a ránk ruházott komoly feladat és küldetés. Az embernek ez a sajátos vonása az emberi méltóság alapja.
A szülők tehát, megrendítő módon munkatársai a Teremtőnek, amikor, a család szeretetközösségében továbbadják az emberi életet. Új ember keletkezik, akinek a lelke, így teljes embersége meghaladja a szülők hatalmát.
Életvédelem
A házastársi szerelemnek nagylelkűnek kell lennie az élet elfogadása terén. Ezért tanítja a II. Vatikáni Zsinat az Egyház a mai világban című lelkipásztori rendelkezésében, „hogy Istennel szemben tanulékony tisztelettel, közös tervezéssel alakítsák ki a házastársak helyes ítéletüket” az áldozatkészség szellemében. Különösen azokat említi tisztelettel, akik nagyobb számú gyermek lelkiismeretes felnevelését vállalják. VI. Pál pápa a Humanae vitae kezdetű enciklikájában, majd II. János Pál pápa a Familiaris consortióban rendületlenül tanítja, hogy minden házastársi cselekedetnek nyitottnak kell lennie az élet elfogadása felé, el kell kerülni az olyan pozitív tetteket, amelyek „célként vagy eszközként meg akarják gátolni a fogamzást”. A családtervezés létjogosultságát elismeri a katolikus tanítás, de erre csak az úgynevezett „természetes” módszereket tartja elfogadhatónak.
Különös hangsúlyt érdemel a már megfogant emberi élet védelme és tisztelete. A legfontosabb erkölcsi szempont az, hogy az emberi élet szent. Nem tárgy, nem eszköz, nem ipari vagy gyógyászati nyersanyag. A gyermek nem a szülők puszta játéka, tulajdona vagy jó közérzetének eszköze. Nem áru, amit szabad elképzelés szerint lehet megrendelni. Sokkal inkább személy, akinek önálló méltósága van. Messzire vezet tehát az élet szolgálata, mint a család egyik alapvető feladata.
A II. Vatikáni Zsinat aggódva hangsúlyozza: „Az életet… a leggondosabban kell óvni már a fogamzástól kezdve. A magzatelhajtás, a csecsemők megölése is szégyenletes bűntett.” Itt nem új tanításról, hanem a kereszténység őseredeti meggyőződéséről van szó. Az 1. századtól fogva olvashatjuk, hogy a keresztények pogány környezetüktől élesen eltérő módon azt vallották: „Ne öld meg a magzatot abortusszal, és ne pusztítsd el a születése után!” A Katolikus Egyház Katekizmusa ma is így fogalmaz: „Az emberi életet fogantatása pillanatától feltétel nélkül tisztelni és védeni kell.”
Ez azonban nem csupán katolikus meggyőződés. Sokan vallják ugyanezt a többi keresztények közül is. Különösen ortodox testvéreinkkel teljes az egyetértés ebben a vonatkozásban. 2008 decemberében tartottuk Trentóban az első Európai Katolikus-Ortodox Fórumot. A téma a család volt, mégpedig a család, mint érték az egész emberiség számára. Az európai ortodox egyházak képviselőivel összhangban fogadtuk el a zárónyilatkozatot, amely szerint „az emberi élet szent voltát – a fogamzástól a természetes halálig – teljes mértékben tiszteletben kell tartani”.
A szerző bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek
(Részletek a Szent István Társulatnál 2011 megjelent kiadványból. A hivatkozások pontos helye ott megtalálható. Szerkesztette Benda József)
