2024. december 5. csütörtök. 8:6
Húsz év után már minden esemény a történelem részévé válik, az is, amire örömmel emlékszünk vissza, ahogy a kevésbé dicsőséges napok is. Egyszerűen felnő egy generáció, amely még nem is élt az adott napon, így annak felemelő vagy szégyenkezésre késztető érzéseit sem élhette át; legfeljebb az öregek meséi idézik fel az „akkor” rendkívüliségét, amelyet aztán többnyire elnéző mosoly kísér, hiszen az még egy másik világ volt, egy számukra értelmezhetetlen. Pedig mindenki életében vannak napok, amelyek kitörölhetetlenek, holtig kísértenek, jellemformálóak.
Emlékszem, két évtizede szorongva vártam, hogy milyen eredményt is hoz a kettős állampolgárságról szóló december ötödikei népszavazás. (Úgy mellesleg aznap volt egy kórházi privatizációt lehetővé tevő voksolás is, ám arra már végképp kevesen emlékeznek.) Borzongva gondoltam arra, hogy milyen lesz a másnap, hogyan fogok a jövőben a határainkon túl élő barátaim szemébe nézni, ha kudarccal zárul a népszavazás. Elképzelhetetlennek tartottam, de a kisördög ott motoszkált bennem; mi van, ha mégis… Ha a többséget megfertőzi a kishitűség, a félelem, az elzárkózás, a gyanakvás. Addig is találkoztam már az erdélyi magyarokat lerománozókkal, a szülőföldjükön kitartókat lenézőkkel, vagy csupán szociális biztonságukat féltőkkel. Hallottam, láttam, tapasztaltam, hogy az ellenzők éppen ezekre a nem túl átgondolt, ám mélyen gyökerező érzésekre alapozták kampányukat, de nem akartam elhinni, hogy a kirekesztés győzhet. Nem győzött, ha minimális többséggel is, de a támogatók kerültek fölénybe, mégis a szégyen maradt csak másnapra. A közöny, az érdektelenség kerekedett felül, így a részvétel elmaradt az érvényességhez szükséges mértéktől.
Azóta lényegében okafogyottá vált a kérdés, hiszen 2010-ben a jelenlegi kormány nem csupán a közjogi összetartozás lehetőségét teremtette meg, hanem számos programot indított, amelyeket azóta is folyamatosan bővít. A Kárpát-medence minden pontján gombamód szaporodnak a magyar állam támogatásával megvalósuló létesítmények; gyakorta szívet melengető látni egy-egy elmaradottabb faluban, hogy a legújabb, a legimpozánsabb ház a magyar óvodáé, iskoláé, ahová örömmel viszik gyermekeiket a szülőföldet magyarnak megőrzők. Mert milyen más olyan helyen járni, ahol magyarul kérhetünk egy sört, egy étlapot, ahol „Jó reggelt!” és „Jó éjszakát” kívánnak; és mennyire elszomorító az egykor csak magyar hangot visszhangzó kolozsvári Mátyás-szobor tövében angolul kávét kérni. Nem természetes, de a fogyás megállíthatatlan; miért pont ott születne több magyar gyermek, ha itthon sem; ki vádolhatja az anyaországba áttelepülőt vagy a nyugatra vágyót, ha itthonról is sok fiatal elvágyik, de ami megőrizhető, ami egy kis gondoskodással, az összetartozással megmaradhat, azt meg is kell tartani.
Okkal vethető fel, ha ilyen jól gyógyultak a sebek, akkor minek felhánytorgatni a két évtizeddel ezelőtt történteket? Meggyőződésem, hogy arról a napról nem szabad megfeledkezünk, nem tehetjük meg nem történté, viszont tanulnunk kell belőle. Napjainkban is hallani románozást, napjainkban is vannak, akik csorbítanák a határon túliak állampolgársági jogait, mert pillanatnyi politikai érdekeik azt diktálják, mert a nemzet kifejezés számukra értelmezhetetlen, az összetartozás csak valamilyen ködös, homályos globális alapon létezik. Pedig aki mindenkit szeret, az valójában senkit nem szeret, aki mindenkivel összetartozik, az ténylegesen senkihez sem kötődik. Az önfeladás, a „merjünk kicsik lenni” szemlélet nem visz előbbre, csupán a magányossághoz, az elhagyatottsághoz, a depresszióhoz vezető biztos út.
A szerző vezető szerkesztő
