Időről időre felröppennek a hírek a magyarországi szegénységről, mi több, „mélyszegénységről” (a magasszegénység ugyan milyen lehet?), és persze nem feledkeznek meg arról sem, hogy már nem is az oly régóta fejlett és bőségszaru és csodás és isteni és mindenekfölötti Krőzus-Nyugathoz, hanem akár a szomszédos vagy az egykori úgynevezett szocialista országokhoz – Romániát is (bizony!) beleértve) – hasonlítgassanak. És a kép persze így is szörnyű, sőt. Nyomor a köbön, szegénység, de rettenetes ám. Olyan mély, mint a tenger. Vagy még annál is mélyebb.
Most, hogy nyakunkon a Mikulás, és immáron az adventi időszakban vagyunk, javaslom, ne rontsuk az ünnepi hangulatot azzal, hogy elősoroljuk: az Európai Unió népességarányosan 14 országában nagyobb a szegények száma, mint Magyarországon, a reálbérek 70 százalékkal haladják meg a 2010-es szintet, 2023-ban majdnem ötven (47) százalékkal többen engedhették meg maguknak a külföldi nyaralást, mint egy évvel korábban – és ha az ember körülnéz bármelyik szupertmarketben Hegyeshalomtól Szatmárcsekéig, láthatja a dugig megrakott kosarakat, amint a sok szegény ember nagy nehezen, kínlódva huzigálja ki őket a parkolóba, hogy bepakoljon a BMW-kbe, Mecedesekbe, Hondákba és Renault-kba…
Idén sem lesz másként: a Mikulás, majd nyomában a karácsony megint előhozza a jól ismert mélyszegénységes lidércnyomásokat – indítványozom: inkább nézzünk vissza egy kicsit, no nem az átkosba, csak 33 évvel ezelőttre: 1991 decemberének elejére. Már majdnem fél éve dúl a háború – a legelső háború, amely 1945 óta Európában kitört. Elszakított déli nemzettestvéreinket totálisan érintő. Hogy ez akkor, ott milyen volt – sűrűn járva arrafelé, átéltem. Ám az ott születettek, ott élők természetesen még jobban, sőt: ők igazából. Idézzük csak meg kicsit azt a Mikulást, Dudás Károly tollából, a szabadkai 7 Nap december 6-i számából: „Nagy gondban lehetsz most, ha itt jársz…, te szegény Mikulás. Csetlesz-botlasz a megváltozott tájon, nem találod föl magadat. Hiába keresed a jó lismert, megszokott csizmákat, tükörfényes kis cipőket: sokunknak már lába sincs, amelyre fölhúzhatnánk őket, ajtók sem, küszöbök sem, ahová kitehetnénk. Látod, mit tettek velünk a gonosz lelkű felnőttek, te ajándékosztó öregember! Irgalom nélkül legyilkoltak vagy belegyömöszöltek feneketlen puttonyukba, s elvittek ismeretlen, vad tájakra. Megtalálsz-e bennünket az idegenben? Egykori otthonunkban már hiába keresnél. Ne gyere hát el Vukovárra, Eszékre, Szarvasra, Kórógyra, Szentlászlóra: nincs már ott mit keresned. Nincs ott kit keresned. (…) Vörösmartra, Csúzára, Zentára, Adára, Szabadkára, Székelykevére se gyere már: akikhez jöhetnél, akiknek ajándékot hozhatnál, azok közül félelmükben annyian elmenekültek, földönfutók lettek. (…) Ha valahogy mégis elmerészkednél erre mifelénk, nagyon szépen kérünk, semmi más ajándékot ne hozzál, csak az erőszakkal frontra hurcolt apukáinkat, tedd le épen és egészségesen őket ide az ajtóink elé. Hidd el: ez lenne nekünk a legszebb Mikulás-ajándék. (…) A békét hozd el a küszöbünk elé. Habár igazán nem tudom, te fehér szakállú, jóságos öregember: ilyen hatalmas nagy ajándék, mint a béke, belefér-e még a mi kiscsizmánkba, parányi cipőnkbe?”
Hogy az a szegény délvidéki – sőt: exjugoszláviai – Mikulás hogyan és mennyire volt szegény (ez volt az írás címe is): még nem is említettük a totális benzinhiányt, a néptelen, lepusztult utakat és hasonló, nemrégiben oly imponálóan gazdag bácskai magyarlakta helységeket, az egekbe szökkent inflációt és azt a kézzelfogható, kontrasztként is iszonytató – tényleges, igazi, valódi – nyomorúságot, amely mindenfelé jellemezte akkoriban azokat a vidékeket.
Nálunk meg már hosszú évek óta jönnek a szegénységgel. Mi több, a „mélyszegénységséggel”. Az embernek így Mikuláskor azokra az évekre emlékezve, oda magát visszaképzelve jeles költőnk, szegény jó Gyóni Géza sorai jutnának eszébe: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket; / Gerendatöréskor szálka-keresőket. / Csak egy éjszakára: Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát / S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák (…) Csak egy éjszakára: / Hogy bujnának össze megrémülve, fázva; / Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna; / Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, / Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még! / Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak/Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak! / Hogy esküdne mind-mind, S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert, / Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent: / Magyar vérem ellen soha-soha többet! / – Csak egy éjszakára küldjétek el őket.”
Igen: vissza kéne küldeni őket az időben – oda. Ezért.
Ámbár lehet, ez sem segítene rajtuk.
A szerző író
