Magyaroroszágon a teljes termékenységi arányszám, avagy termékenységi ráta az 1970-es évek vége óta nem éri el azt a 2,1-es értéket, amelyet általánosságban egy adott népesség lélekszámának fenntartásához szükségesnek tartanak. A rendszerváltás utáni években gyorsult fel a ráta csökkenése, némi emelkedés (relatív értelemben jelentősnek mondható, ahogyan olvashatjuk később) 2013-tól tapasztalható. A 2010-től kormányzó pártok kiemelt célként kezelik, hogy javítani tudjanak a népességcsökkenés tendenciáin, a hazai népesség nagyobb gyermekvállalási hajlandóságával kívánják javítani a demográfiai kilátásokat. Örömmel konstatálhatjuk, hogy egy európai kormány így gondolkodik, nem szokás ilyen módon központi kérdésként kezelni ezt a területet, márpedig a népesség elöregedése és csökkenése minimum kontinentális problémának tekinthető. Érdemes két szinten is rátekinteni a folyamatokra, ugyanis globális, valamint magyar vonatkozásban is összetett képet láthatunk.
Nézzünk először néhány adatot a Világbank adatbázisára támaszkodva a globális szintet középpontba állítva. 1960-ban még 4,7 volt a világ átlagos termékenységi rátája, ma ez az érték a 2022-es évre (ez az utolsó olyan év, amelyre vonatkozóan van jelentős mennyiségű országra adatunk, ez tehát a legfrissebb adat) vonatkozóan 2,3, kevesebb mint a felére esett tehát vissza a szóban forgó mutató. Ez arra utal, hogy a globális szinten vett óriási népességrobbanás lanyhulóban van. Az országok, világrégiók azonban igen nagy különbségeket mutatnak a termékenységi ráta értékében.
2-es vagy afeletti fertilitással 2022-ben mindössze néhány olyan ország rendelkezik, amelyik a világ átlagos egy főre eső GDP értékénél (ez 13138 dollár fejenként) gazdagabb: Szaúd-Arábia, Omán, Izrael, Guam, Brit Virgin-szigetek, Új-Kaledónia, Kuvait, Feröer-szigetek, Panama, Seychelle-szigetek. Ezen országok termékenysége nem haladja meg a 3-as értéket érdemben és népességszám tekintetében nem is meghatározó méretű országok. A többi állam ebben a körben viszont általában fekete-afrikai vagy ázsiai szegény ország, ahol sok esetben a szekularizáció és demokrácia, piacgazdaság elvei nem érvényesülnek hiánytalanul.
A demográfiai értelemben fenntartható tartományba (ahol 2-2,5 között van a termékenységi ráta) 28 ország tartozik a 2022-es adatok alapján, átlagos egy főre eső GDP-jük a világátlag 88 százalékát teszi ki, a magyar egy főre jutó GDP-hez képest 63,6 százalékos szintet érnek el, jóval szegényebbek tehát nálunk. A nyugati civilizációs körbe sorolható országok zöme kifejezetten negatív demográfiai kilátásokkal rendelkezik, nem beszélve a bevándorló népesség által így is felfelé kozmetikázott adatokról, az „őshonos” népesség szinte minden EU-s országban elfordul a gyermekvállalástól. Írország és Románia viszonylag kedvezőbb helyzetben van, Spanyolország, Olaszország és Lengyelország helyzete már-már aggasztó. Nem véletlenül emeltem ki relatíve vallásos országokat az EU országai közül, úgy tűnik, hogy kontinensünkön már a vallásos értékek sem segítenek, márpedig általánosságban ez a családalapítás erős pillére, a tudományos szakirodalom szerint is, ahogyan arra John D. Mueller könyve, A közgazdaságtan megváltása – A hiányzó elem újrafelfedezése című munka is rámutat egyesült államokbeli adatokra támaszkodva.
A digitalizációs fejlettség, a városodottság mértéke, valamint a versenyképesség és a kutatás-fejlesztésre szánt kiadások mind-mind olyan mutatók, amelyek negatív függvénytani kapcsolatot mutatnak a termékenységi rátával globális szintű adatbázisban vizsgálódva. Megállapíthatjuk tehát, hogy a gazdasági fejlettség és az azzal együtt járó társadalmi, térszerkezet-átalakulási folyamatok visszavetik a termékenységi ráta értékét, ezzel pedig megágyaznak a népességcsökkenésnek és az öregedő korfának. Amennyiben csak fejlettebb országokra összpontosítunk, akkor már némileg változik a kép, de semmiképpen sem tudjuk igazolni, hogy az anyagi lehetőségek javulása emelné a termékenységet. A munkahelyen töltött órák számának csökkenése és ezáltal a termelékenység emelkedése némi javulást eredményezhet egy olyan országkörben, amelyben fejlettebb országok szerepelnek csak.
Ebben az általános környezetben, látva ezeket a számokat, tudott-e eredményeket elérni a magyar családpolitika, illetve milyen javaslataink lehetnek a továbbiakra? A válasz röviden: adott körülmények között meglehetősen jelentős eredmények születtek. Egy kicsit hosszabban kifejtve: a magyar termékenységi ráta az 1960 óta eltelt időszakban soha nem közelítette meg annyira a világátlagot, mint ma. 1960-ban a magyar termékenységi ráta a világátlag 43 százalékát érte el, ez az arány ma 67 százalék felett van. 2012 előtt ez az arány soha nem ment 55 százalék fölé, 2013 után meredeken emelkedni kezdett. Miközben tehát a világon igen jelentősen esni kezdett a termékenység, addig itthon jelentősen emelkedett, pontosan a családpolitikai intézkedések bevezetését követően. 1960 óta Magyarország szinte minden évben a világ utolsó 10-15 állama között szerepelt a termékenység tekintetében (voltunk az a világ utolsó helyén is például 1962-ben és 1963-ban), 2022-ben viszont több mint 40 országnak alacsonyabb ez az értéke. Az elmúlt 15 évben nem igazán tudunk olyan országot, világrégiót találni, amelyik tartós emelkedést produkált volna. Közben pedig olyan korábbi sikerállamok, mint Svédország vagy Franciaország is csökkenő termékenységi rátát produkáltak. Svédország és Magyarország termékenységi rátája 2022-ben pontosan megegyezett egymással, 1,52-os értéket vett fel, miközben egy évtizeddel ezelőtt még 0,6-nyi különbség volt a két ország értékei között a svédek javára. Sovány vigasz, hogy így is messze vagyunk a 2,1-es értéktől és meredeken csökken a szülőképes korú nők összlétszáma, ugyanis éppen most lépnek ki a szülőképes korból a 70-es évek nagylétszámú generációi.
Ilyen módon a születések számának visszaesése nem érhet minket meglepetésként, azonban azt is jelenti ez, hogy a születésszám csökkenése mellett is növekedhet akár a termékenységi ráta, amely igaz, hogy 10 millió fős létszám alatt, de képes lehet stabilizálni a népességet, megállítani a népesség csökkenését, létrehozni egy kiegyensúlyozottabb korfát, amennyiben sikerülne elérni a 2,1-es szintet. Ne felejtsük el, hogy az 1960-as évek magas termékenységi rátái relatíve gyengébb értéknek számítottak, mint a mai 1,5 körüli számok. Változnak az idők, változnak a preferenciák, változik a világrend is. Akkoriban magától értetődő volt a gyermekvállalás a világ szinte minden pontján, nem volt kirívó a 2 közeli érték, ma sok okból kifolyólag elfordulnak a családalapítástól a fejlettnek nevezett társadalmak. Globális szinten ez persze inkább megnyugtató, ennek köszönhetően enyhülhet a Föld népességének erőteljes növekedése, Magyarország esetében azonban már komoly veszélyekkel is járhat a folyamat.
A magyar termékenységi ráta mögött ugyanakkor az ország vármegyéinek és Budapestnek az adatait vizsgálva ugyancsak heterogén képet találunk, ha áttérünk a második szintre, a hazai adatokra. Erre a 20 megfigyelési egységre 2001-es, 2012-es és 2023-as adatok állnak rendelkezésünkre a KSH adatbázisát használva. Mindegyik évben igaz, hogy Budapesten a legalacsonyabb a termékenységi ráta értéke, miközben messze a leggazdagabb területi entitása hazánknak. 2001-ben még az országos átlag 83 százalékát tette ki Budapest termékenységi rátája, 2023-ban már csak 77,4 százalékát. Amennyiben az új családpolitikai intézkedések által felölelhető időszakot vesszük figyelembe, akkor érdemes azt megvizsgálnunk, hogy az adott vármegyékben és Budapesten a 2023-as termékenységi ráta értéke hogyan aránylik a 2012-eshez. Országos szinten 12,5 százalékos növekményt láthatunk, ugyanakkor Budapesten stagnálás mutatkozik. 10 százaléknál kisebb növekmény jelentkezett az alábbi vármegyéinkben 2023 és 2012 között: Veszprém, Baranya és Komárom-Esztergom, amelyek tehát nem igazán reagáltak erőteljesen a beavatkozásokra. Mindeközben Nógrád vármegyében 26,5 százalékkal nőtt a termékenységi ráta értéke ebben az évtizedben, 20 százalék feletti növekmény figyelhető még meg az alábbiakban: Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar, Bács-Kiskun. Mindezek mellett két dunántúli vármegyében, Győr-Moson-Sopronban és Fejérben is 18 százalék feletti a termékenységi ráta emelkedése. Megállapítható tehát, hogy a vármegyék zömében a fenti hármat leszámítva erőteljes pozitív reakciót mutatott a lakosság a családpolitikai intézkedések irányába, Budapest esetében pedig a nemzetközi tendenciáknak megfelelően nem igazán volt várható emelkedés. A nagyvárosi térségekre ugyanis mindenütt jellemző az alacsony fertilitás és az, hogy a belső-külső migrációra alapozzák a népesség stabilizációját. Ahogyan a politikai értékválasztásban is eltér egymástól a város és a vidék, ugyanúgy a családalapítási magatartásban is.
Mélyebb kutatásokkal a magyar belső területi tagozódás termékenységi rátához fűződő attitűdjét is lehetne vizsgálni. Budapest jövedelmi szinten kimagaslik a magyar térszerkezetből, ami a globális tendenciát erősíti, ugyanakkor a vármegyék esetében már vegyesebb a kép e tekintetben. A vallásos népesség arányában, valamint a diplomás népesség arányában is jelentősen eltér az országos átlagtól fővárosunk, előbbi esetében lefelé, utóbbi esetében felfelé. Érdekes kutatási terület lehet a későbbiekben az iskolai végzettségnek a gyermekvállalási döntésekre gyakorolt hatása, elképzelhető, hogy meglepő, hovatovább sokkoló visszajelzést kapnánk ezt a képet szemlélve. Ezen a ponton politikailag nehezen vállalható megállapításokra is lelhetünk, véleményem szerint ettől függetlenül kulcskérdés e terület feltárása, hozzáteszem ehhez magamban még nem érzem a kellő bátorságot…
Milyen összegző gondolatokat fogalmazhatunk meg e rövid elemzés után? Önmagában az anyagi ösztönzőkre alapozni népesedési politikát nem lehet, ugyanis nincs tartósan pozitív nemzetközi tapasztalat arról, hogy a jövedelem emelkedése fokozná a gyermekvállalási kedvet. A vidéki térségek megcélzása célravezetőbbnek tűnhet a nagyvárosi térségekkel szemben. Érdemes lenne feltárni az iskolai végzettség és a családalapítási hajlandóság közötti összefüggéseket. Vélelmezhetjük, hogy a pozitív tartalommal megtöltött társadalmi, nemzeti összetartozástudat, identitás erősítése javíthatja a népesedési kilátásokat, sőt azt is megkockáztatom, hogy az eddigi eredmények is inkább ennek köszönhetőek. Itt azonban a pozitív tartalom alatt nem feltétlenül gazdasági sikert, versenyképességet kell értenünk, hanem annál sokkal magasabb szinten értelmezett pozitív tartalmakat, amelyek egy komplexen értelmezett emberképet feltételezve helyezik középpontba az emberi boldogságot és elégedettséget, harmóniát. Ehhez minimális követelmény lenne egy tudományos paradigmaváltás is. Azt ugyanis nem feltételezhetjük, hogy egyszerű mennyiségi megközelítéssel lehet sikeres népesedési fordulatot elérni, elsősorban minőségi kérdésnek kell tekintenünk ezt az előttünk álló kihívást. Kétségünk sem lehet afelől, hogyha saját hagyományainkra támaszkodva próbálunk meg változtatni hozzáállásunkon, akkor meg is fogunk tudni felelni ennek a kihívásnak.
A szerző közgazdász, tanszékvezető egyetemi docens, BGE KVIK
