Most figyeltem föl Borges Az első magyar költőhöz című tematikusan válogatott (még 2015-ben kiadott) kötetének borítóján az idézetre, amely megkülönböztetett kiemelése miatt mottó is lehet: „A Könyvtár fönnmarad: kivilágítva, magányosan, végtelenül, tökéletes mozdulatlanságban…” Az idézet a Bábeli könyvtár című esszé-novellából származik. Megelőzi az állítás, miszerint az emberi faj kihalóban van, és az „ab aeterno” (öröktől fogva) létező Könyvtár státuszának árnyalásával folytatódik: „értékes köteteivel, haszontalanul, ronthatatlanul, titkosan”. Ez a könyvtár ugyanis nem magán- vagy közgyűjtemény – csak abban az értelemben, hogy az Univerzumot nevezi így az író. Észszerűtlensége ellenére a Rend uralkodik benne, mert nem a természet, hanem az ember viselkedik észszerűtlenül. Mindent magába foglal, még a kulcsot is, amellyel megérthetjük a kódolhatatlannak tűnő többi könyvet. A könyvtár tehát nem egyszerű szimbólum, metafora vagy allegória, hanem az információk elrendezésének a módját jelöli, illetve a hozzáférés lehetőségeit, nem beszélve a borgesi ars poeticáról és arról, hogyan képzeli el a létezést.
Mindezeket lehetetlen egyetlen nekibuzdulással leírni – és hiába a mintegy hatszáz oldal: Borges-portrét is nehéz formálni, világképportrét még nehezebb. Az olvasó rakja össze a töredékekből: versekből, esszékből, novellákból, olyan címszavak köré rendezve a vonásokat, mint az Én, a szülőföld és az idegen tájak; a vakság, az álmok, az érzelmek és a dolgok; a Teremtés, az útvesztők, az idő, a múlt és a halál; a paradoxonok, a Biblia, a könyv és az irodalom. Ezekben a témakörökben építkeznek a breviáriumszerű részek, s egymás között is dialógust folytatnak. Egyetlen példát említek erre.
Elolvasunk egy rövid példázatot a 456. oldalon (Legenda) arról, hogy Ábel halála után találkozott a két testvér, de Ábel nem emlékszik rá, hogy ki ölte meg a másikat. „Most már tudom, hogy valóban megbocsátottál – mondta Káin –, mert a felejtés megbocsátás.” Ábel azt felelte erre, hogy így igaz, hiszen „míg tart a lelkiismeret-furdalás, tart a bűn is”. Aztán vissza kell lapoznunk a 13. oldalon álló, Lelkifurdalás című vershez, amely ezzel az „alanyi” állítással indul: „A legsúlyosabb vétket elkövettem, / mit ember elkövethet. Sose voltam / boldog.” A két rész dialógusából akár az is következhet, hogy megszűnne a lelkifurdalás, ha az ember elfelejtené, hogy nem boldog. Mert mitől is boldogtalan? – Hogy bűnt követ el. És itt állunk az újabb paradoxon (csapda) előtt: a bűn a boldogság akadálya, és nem boldognak lenni önmagában is bűn.
Ezt az esszét már régebben elkezdtem, aztán mintha elfeledtem volna, s nem is úgy indult, ahogyan olvashatták. Borges könyvtára véletlenül találkozott a rádióval: az a kérdés hangzott el az éterben, hogy lesz-e (és milyen) szerepe a könyvtárnak a virtuális (és digitalizálódó) világban. A Gutenberg-galaxist már vagy fél évszázada temetik, a duális média térhódítása, majd különösen az internet megjelenése óta, ma ellenben a generációs szakértők fogalmazzák meg, hogy az alfák tagjai közül azok válnak vezetőkké, akik olvasni fognak – szépirodalmat fognak olvasni.
Akik például nemcsak Jókait és Gárdonyit, Kosztolányit és Krúdyt, Füst Milánt vagy Márait, hanem Borgest is érteni fogják. A paradoxonokat, a ciklikusságot és az egymásba alakulást, az időhöz (és Létezéshez) való viszonyt, a párhuzamosságot és egyidejűséget – mert a jövőnket meghatározó (és a múltban is létező) kvantumelmélet reprezentálódik „ab aeterno” a nyelvi kifejezésmód révén a költészetben. Borges verse (Ars poetica) így kezdődik: „Nézni a folyót, mely idő meg víz, / és tudni, hogy az idő is folyó, / s hogy elveszünk mi is, mint a folyó, / s az arcok is elfutnak, mint a víz. // Az ébrenlétről tudni: másik álom, / mely csak álmodja álmát…” – Nem véletlenül jut eszünkbe erről Babits (Álmok kusza kertjeiből) vagy Szabó Lőrinc (Dsuang Dszi álma), s röpke szempillantás alatt bejárjuk a szellemi utat Dél-Amerikától a Távol-Keletig.
Szóval azt kezdtem írni, hogy „mire gondolt a költő” – s nem az Arany János-i anekdotát akartam idézni. Fentebb magam is használtam a vers „alanyi állítása” kifejezést, s azért tettem a szót idézőjelbe, mert nem óhajtottam a beszélő „alanyt” a költővel összekeverni. Ismerős a terminológia: alanyinak azt a költészetet nevezzük, amelynek középpontjában a lírai alany áll, gondolatait, érzéseit, hangulatait, helyzeteit, cselekvéseit is egy személyes, belső élményvilág határozza meg, így minden külső jelenségre a belső világ vetítődik rá. Ezzel áll szemben a tárgyi (tárgyias, objektív) költészet, annak fókuszába valamilyen, a költőn kívül álló tárgy kerül, a személyes érzelmei nem közvetlenül nyilatkoznak meg, hanem tárgyán keresztül, amely sokszor elfedi a személyes belsőt. A tárgy nem szükségszerűen „élettelen dolog”, hanem az érzelem helyett a gondolat, egyén helyett a sors, lélek helyett a lelkület fejeződik ki a műben. Az alanyi helyzet és a tárgyias megjelenítés gyakran ötvöződik is – erre mások közt Pilinszky vagy József Attila lírája mutat példát.
A 2020-as NAT-hoz készült alsós magyar nyelv- és irodalomtankönyvekben már a „beszélő” kifejezéssel találkozunk a lírai alany helyett, ám a felsős tankönyvek nem követik a szóhasználati hangsúlyáthelyezést. Hasznosnak vélem, ha a kezdetektől fogva elkülönítjük az egyes szám első személyben megszólaló szerepeket a költő úgynevezett életrajzi énjétől. Az olvasó gyakran hiszi azt, hogy a vers első személyben megfogalmazott panasza, kétsége, dühe és vágya, félelme, álma, indulata stb. a költő érzéseivel azonosítható, és a versben megtörtént, első személyben előadott, epikus elemek a valós élettörténetének részei. Még egy önéletrajzi regényből sem lehetne rekonstruálni a hiteles biográfiát, hogyan volna ez megoldható a versek alapján?! – Az alanyi költő is lírai szerepeket ad elő, a versben „elbeszélt” szerepek mögé rejtőzik, s több különböző nézőpontot képes hitelesíteni az egyes szám első személlyel. A beszélő tehát lírai, de nem életrajzi én, szerepeinek hitelessége attitűdjétől, költői alapalkatától is függ, és nem minden lírikus alkalmas a sajátjától eltérő szerepek hiteles megalkotására.
Több mint száz évvel ezelőtti, 1922-es elemző monográfiájában Petőfit jellemezte először Horváth János a „lyrai szerepjátszás” költői példájaként, és kiemelten az 1844-ig írt verseit sorolta ide. Nem véletlenül: helyzetdalai nevükben is ott rejtették a szituációhoz (szerephez) idomulás lehetőségét. Kosztolányi a halálfélelmét öltöztette a szerepek sorába, Weöres Sándor játékköltészete mély filozófiai rétegekhez vezet. Borges írja irodalmi hitvallásában, hogy minden irodalom önéletrajzi, mert „minden költészet egy én, egy jellem, egy emberi kaland mélységes vallomása”. Ezzel nem tagadja a szerepeket, viszont a jellem és kaland csak akkor tárulhat föl igazán, ha a szavakat (s bizonyos értelemben a szerepeket is) nemcsak használjuk, de meg is éljük. Mert minden vers a sors „rövidített mása”.
Sok minden eszembe jutott tehát arról, amit olvastam, amit értelmezésként hozzátettem, mindezeket figyelembe véve sem tudom megmondani azonban, hogy „mire gondolt a költő”.
A szerző irodalomtörténész